Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Sümegi György: A bartóki modell és képzőművészetünk

A bartóki mű — és példája is — tetszhalottként aludta csipkerózsikai álmát az 50-es években. A görcsök oldódása után azonban nemcsak a művek szólaltak meg egyre többször, hanem a rájuk való hivatkozások hínárja is kialakult lassan. Divat lett példája nyomán programot fogalmazni, nevét alkalmi zászlókon lobogtatni. Fülep Lajos 1968- as megfogalmazásában: „Ma divat, már bosszantó divat mindent Bartókkal összehasonlítani.” Az is megfigyelhető a 60-as évek művészetszemléletében, hogy az archaikust és ősit nem a Huszka József és Malonyay, valamint utódaik kínálta itteni és eredeti forrásban találták meg, hanem Picasso és Braque néger maszkokra rácsodálkozó század- eleji tekintetében vélték fölfedezni. Ott és kizárólag e — Bartók népzene-fölismerése utáni —francia gesztusban láttak át az ősibe, az érintetlenbe, a bálványszerűbe, mely jó televény lehet modern művészpályák felszökkenéséhez. Pedig Bartók példája azt is megmutatta, hogy nagy és tiszta egyéniség, tudatos és megfeszített munka, megszenvedett alkotásvágy kell mindahhoz, hogy a kollektív emlékezetű művészetből merőben egyéni mű lobbanjon ki. Ez csoportoknak általában nem megvalósítható, csak azoknak a nagy alkotóknak, akik csoportérdekeken túl és azok fölött járják pályájukat. A másik póluson, ugyancsak a 60-as évektől látszott egyre árnyéktalanabbul néhány olyan képzőművészeti teljesítmény, amely talán nemcsak a mű genezise és a művész meghirdetett programja szerint, hanem karakterében, belső lényegében, kialakulásában, művé válásának folyamatában közel tehető Bartók teljesítményéhez anélkül, hogy bárkiről is bizton állíthatnánk, ő képzőművészetünk Bartókja. Fülep Lajos, a zeneszerző nemzedéktársa eredményesen harcolt a 60-as években Csontváry művészete el- és megismertetéséért. Mielőtt még bennünket is csábítana a festő és zeneszerző rokonítása, idézzük ismét Fülepet: „Hogy mennyire nem hasonlatos a Csontváry művészete a Bartókéhoz, ügye se hasonlítson az övéhez. Bartók a külföldön át, onnan jövet foglalta el nálunk az őt megillető helyet, híveinek értő, lelkes, de kicsiny serege nem tudta neki kivívni”. Fülep figyelmeztetéséből az is kiolvasható, hogy önnönmaguk- ban fontosak és jelentősek a nagy életművek, belső, saját értékeik szerint, s nem kell a példák megtámogató segítségével a kisebb ellenállás felé, egy-egy nagy életmű mellé vonni olyanokat, akiknél egyébként is példa nélküli művek biztosítják a nagyságot és egyediséget. (Itt azt is bevallhatjuk, hogy izgató és talán kissé kézenfekvő is a Bartók—Csontváry párhuzam, hiszen az ezt mintegy megtiltó Fülep csak a két életmű eltérő hatására, ill. a művek merőben más hazai térnyerésére utal, s nem az alkotások lényegi vonásaira.)

A népművészeti motívumok fölhasználása vagy ezek mennyisége, a motívumfűzés módja vagy ilyenek programszerű gyűjtése, műbe emelése azonban önmagában még kimagasló eredményt nem hoz. Hiszen Bartók is úgy építi műve alapszövetébe a parasztdallamokat, hogy azok egy magas szinten belesimulnak, szervesen beleépülnek a zenéjébe. Nem kiütköző motívumok, zenei díszítések maradnak a zene testében, hanem annak vázrendszerét adják. Valójában képzőművészetünkben sem a motívumazonosítás szintjén kellene rokonsági kört keresni, hanem a művek belső lényege, alapvető tartalma szerint. Ilyen szempontból egyetértőén tudom idézni Pap Gábor Nagy Istvánra vonatkozó, 1965-ben leírt mondatait: „Egyetlen igazi ösztönzője a népművészet volt. Az a világ, amelyet a székely népballadákban már gyermekfejjel megismert, s amelynek képe egy életre beléje ivódott. Végtelen vándorlásai során, míg három ország — Magyarország, Jugoszlávia, Románia — földjét járta, s a földettúró magyar szegényember mellett a szerb parasztnak és a román hegyi pásztornak is emléket állított műveiben, hasonló küldetést töltött be, mint amilyent Bartók és Kodály a zene területén: a kipusztulófélben levő ősi népi látásmód felélesztésével egy új közösségi művészet alapjainak lerakásához járult hozzá”. A Nagy István-művek — közülük is főleg a festő utolsó éveiben, a 30-as években készültek— balladás hangja, a konkrét élményt kétsze66