Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Grezsa Ferenc: Bartók alakja az újabb magyar lírában
Rádrontanánk csak, mint a légnyomás, rázkódnánk melletted, mint a villanytelep. Széthasadna a tányér, a borospohár s vállig-nőtt hajunk: földrészek gyökérzete átszőné gyomrodat, lenne belőle szőr-kosár, gyúlékony hazák fészke, hamuba kotort halott. A külső és belső világ meghasonlott egymással, a képzelet „nagyvilága” nem fér el többé a kötődések, érzelmek „kisvilágában”. A végletes képek törékeny egyensúlya a bartóki zene disszonáns természetére utal vissza, „hangzavar” és „tiszta forrás” föloldhatatlan feszültségére. Egyszersmind az életérzés határhelyzete, konfliktusa. Egy pillanatra se elbizonytalanodás, vibráló tétovaság, inkább farkasszemnézés, megkerülhetetlen evidenciák tudatosulása. A stílus kijelentőmondatos bevégzettsége, puritán tömörsége a lélek önuralmáról beszél. Kép és sorsállapot Ahogy Csoórit inspirálta a bartóki szintézis Juhász Ferenc-i és Nagy László-i példája, úgy ösztönözte az ő lírai parabolája a határainkon túli magyar költészetet a sorshelyzet hasonló kifejezésére. Az emigráns Bartók alakja válik modellértékűvé, a hazátlan alkotó portréja, a tényleges és virtuális száműzöttség létállapota. Szilágyi Domokos Bartók Amerikában címmel a kényszerű belső emigrációs tematika nagyversét írja meg. Költeménye egyetlen hatalmas lírai montázs, a sorskép abszurditását példázón: Fellini-filmekre emlékeztető vágástechnikával, balladatöredékek és esztétikai szövegek, bibliai és versidézetek egymást tagadó-kiegészítő szabadasszociációs halmazával. „Hívő játékként” — mely az értelmes emberi lét lehetőségeire kérdez rá (Kántor Lajos). A vers kiindulópontja az idegenség labirintusos életérzése: Fáj az otthon, ki megtagadott. Fáj az otthon, a megtagadott. Az eszmények (mint az emberek, népek testvérisége) bemocskolódnak, „szivárvány havasról tűzre vettetnek”. A világ épp tágasságával szorító közeg, célszerűségével bénító, a homo sapienst „szerves géppé” alacsonyító rend. Alternatívája, mellyel megkínál, az öntagadó alkalmazkodás, illetve az ellenállás esélytelensége: Kicsi ember, tudsz-e szépeket hazudni, szép álságot hinni? Van-e erőd: utolsóig minden poharat kiinni? Szokráteszét is. Az ember magára maradt a világban humánumával. „A cél: remény is egyben”; nem a realitás élteti, hanem a vágy. Épp ezért logikus a következtetés: „út-e a cél, mely nincsen?” A vers mégse reked meg a kétségbeesésben. A bibliai igazgyöngyöket disznók zabálják, de 60 Szereti a világ, ha újraköltik: hisz objektív valósággá válik az újraköltés is.
