Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Körber Tivadar: A pedagógus Bartók
KÖRBER TIVADAR A PEDAGÓGUS BARTÓK Idelátogató külföldi szakemberek szerint sok országban a zenei tömegnevelés előrehaladásának egyik legnagyobb akadálya az, hogy a zenészek túlspecializálódva, saját szűkebb szakterületükre bezárkózva dolgoznak. A zeneszerzők és a zenetudósok egyáltalán nem törődnek a neveléssel, a pedagógusok magukra hagyottan kénytelenek végezni munkájukat, ellátni olyan feladatokat is, melyekhez képzettségük-tájékozott- ságuk kevés — s ezt végső soron a nevelés ügye sínyli meg. Milyen szerencsénk van nekünk, magyaroknak — mondják —, hogy két olyan ember munkásságára építhetünk, akik zeneszerzők, kutatók és pedagógusok voltak egyszemélyben s mindhárom területen egyaránt kiválót alkottak! Bartókról és Kodályról van szó természetesen. Mindez igaz s tegyük mindjárt hozzá: nem is véletlen, hogy így van. Kis nemzetnek lenni sok hátrányt jelent, de egynémely vonatkozásban hallatlan előnyt is. Egy kis nemzet nagy fia nem engedheti meg magának, hogy csak egyfélével foglalkozzék, neki a saját munkájában is a teljességre kell törekednie: tervezni és kivitelezni, alapozni és betetőzni egyszerre. Nálunk különösen, hiszen Magyarországon csak a zenei kulturát- lanságnak voltak — s vannak sajnos még ma is — hagyományai. A művész, ha csak alkotó vagy csak előadó akart lenni — szükségszerűen légüres térbe került, vagy külföldre kényszerült. Európai mértékkel mérve talán furcsának tűnik, hogy valaki egyik nap valamelyik nagy világváros hangversenytermének elegáns közönsége előtt jelenik meg frakkban, s ugyanaz a művész egy-két hét múlva gyalog járja az ország határvidékeinek vasút-nem-járta, villany-nem-világította hegyi falvait. (Pedig Liszt már a múlt század első felében megsejtette, hogy így kellene tennie, csak éppen a saját kora nem érett még meg a felismerés valóraváltására.) Ugyanaz az ember szeptembertől júniusig mint pontos és igényes tanár adja le zeneakadémiai óráit, s közben alig várja, hogy a tanévnek vége legyen és ő elvonulhasson valami nyugodt helyre, ahol talán a század egyik legnagyobb remekművét írja meg. Kisebb akaratú, kevesebb erőtartalékkal feltöltött embert szétforgácsolt, felőrölt volna ez a sokféleség, Bartókot — ezt az egész életében gyenge fizikumú, betegségre hajlamos, törékeny művészt — maximális teljesítményekre tette képessé. Száz évvel születése és harmincöttel halála után egyszerű tényként írhatjuk le: a zeneszerző Bartók megnyerte a pert; csak szélsőségesen konzervatív, vagy provinciális elzárkózottságban élő vonhatja kétségbe, hogy századunk legnagyobbjai között a helye. Népzenei kutatásai alapvető jelentőségűek a kelet-európai folklór történetében, eredményeit, igazságát senki nem vitathatja — ahogy a maga korában olyan gyakran s némelykor még halála után is megtörtént. Zongoraművészi nagyságáról a fültanúk beszámolói mellett néhány fennmaradt lemezfelvétele győz meg, s reméljük, a közeljövőben közkinccsé válnak a többi, mind ez ideig lappangó hangdokumentumok is. De mit tudunk a pedagógus Bartókról? Fiatalon a Zeneakadémia tanára lett, a rá jellemző lelkiismeretességgel tanított — de: ezt a munkáját nem szerette, a tanítás nem lelkesítette, nyűgnek, tehernek érezte, olyasminek, ami más, fontosabb tevékenységtől rabolja az időt, éppen ezért amint lehetett, nyugdíjaztatását kérte. Ilyeneket hallunk mai visszaemlékezésekben és ilyeneket olvashatunk ki a közkézen forgó, hiteles dokumentumokból is. Amikor ennek a kérdésnek a megközelítésére vállalkoztam, első tervem az volt, hogy felkeresem és kikérdezem Bartók tanári tevékenységének köztünk élő tanúit: egykori tanítványait, munkatársait. Aztán elálltam ettől: nem az érdekelt, hogyan 51
