Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tüskés Tibor: Bartók és a népi írók

1. A NÉPI ÍRÓK VÉLEMÉNYE A NÉPDALRÓL

A bartóki gondolatrendszerben a népdal mint a gyűjtés és a tudományos vizsgálódás, a zenefolklorisztikai tanulmányok tárgya, továbbá mint felhasználásra, előadásra, éneklésre és meghallgatásra szánt művészi érték szerepel. Bartók (és mások) népdal- gyűjtésének darabjai a húszas évek végén váltak igazán népszerűvé. A népdalok megismertetéséért különösen sokat tett Basilides Mária, Bartók művészetének lelkes és odaadó tolmácsa, korának nagyjelentőségű alt-énekesnője. Az ifjúság soraiban akkor bontakozik ki a népdalkultusz, amikor 1929-ben megjelenik Bárdos Lajos szerkesztésében (a később számos kiadást megért) 101 magyar népdal, az addigi Bartók—Kodály- gyűjtés legszebb darabjainak antológiája.

Hogy Bartók (és Kodály) miképpen segítette a kortárs írókat a népdal, a népköltészet értékeinek fölismerésében, talán Veres Péter példája mutatja a legbeszédesebben. Veres Péter élete végén elmondta, hogy írói pályája kezdetén értetlenül utasította el a magyar népdal, az önálló zenei anyanyelv támogatásának az ügyét. „Néprajz, népélet, népköltészet, népművészet. Azelőtt ezeket én is úgy néztem, mint a többi paraszt, ócskaságnak, és úgy, mint némely szektáns szocialisták: mellékes területekre való menekülésnek a mindennél fontosabb osztályharc és forradalmi elkötelezettség elől” — írja Szárszó című visszaemlékezésében, majd így folytatja: „Majd csak a negyvenes évek elején, [...] akkor értettem meg a Kodály-tanítványok, elsősorban Balta Péter előadásaiból és a közös éneklés során, hogy mi az a zenei anyanyelv, és mi a közös éneklés erkölcsi szerepe, összetartó ereje a népek életében.” 1940-ben írt könyvében, a Mit ér az ember, ha magyar-ban egy népzenei bemutató hatására már ilyen emelkedetten szép és elragadtatott sorokat szentel a népdalnak: „A tatár dalokban, a finn-ugor dalokban, az ősi magyar népdalokban [...] a szabad mezőkön legelésző nyájak mellett jókedvükben dúdolgató pásztorok és a faluszélén, a folyóparton, a szénagyűjtésnél, a kenderfonásnál, a spontán kibuggyanó természetérzés hatása alatt énekelgető asszo- nyok-lányok hangját hallottam.”

Más írók — például Kodolányi és Féja Géza — már a húszas és a harmincas években a népdalkutatás és a népdaléneklés szükségessége mellé álltak. Kodolányi 1928-ban még a népdalkultúra elhanyagoltsága miatt panaszkodik, de két évvel később Szomory Dezső — számára idegen — művészetéről szólva a népzene győzelmét jósolja: (Szomory) „Hangszereléseit elsöpri Bartók és Kodály népi mélységekből harsogó, a tömegek millióiból előtörő s hozzájuk beszélő zenekara ..Amikor a népdal a vidéki városok hangversenydobogóin is megjelenik, egymás után írja éles hangú újságcikkeit: 1934-ben egy szombathelyi hangversenyről, 1935-ben Szeged zenei életéről. Többször fölemeli szavát a rádióból áradó „zenei iszapáradat” ellen: „Ki magyarázza meg [...] hogy az egyre terjedő magyar népdalkultúra legszebb dalai sem mozdíthatják meg azokat, akik a legnagyobb kultúraterjesztő eszköz, a rádió felelős irányítói?” Bartók és Kodály népdalfeldolgozásairól, a népdaléneklés szépségéről, az Éneklő Ifjúság mozgalomról a harmincas évek végén Féja Géza is több cikkben beszámol.

A népdal, Bartók és Kodály zenéje, népdalfeldolgozásai a népi írók különböző műsorain, irodalmi esteken és matinékon rendszeresen szerepelnek. Szabó Pál Macska az asztalon című mesejátéka 1934-ben Bartók zenéjével kerül színre. Az ifjúság körében, a népi írók részvételével rendezett hangversenyeken gyakran hangzanak föl Bartók művei.

A népdal ismerete és szeretete szükségképpen vezet el a népművészet általános értékeinek fölismeréséig. Bartók már 1907-ben, első erdélyi népdalgyűjtő útja után népi díszítésű bútort rendel egy kőrösfői asztalosnál, s ezzel rendezi be lakásának dolgozó- szobáját. „Rajongásunk nem korlátozódott a parasztzenére. Felölelte a paraszti költé32