Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Breuer János: Bartók - Kodály
eredetinél tökéletesebb kialakulását” — jelentette ki Kodályról. Kevésbé ismert, bár közvetett bizonyítékokkal hitelesítettnek látszó tény, hogy a Háry János-szvit összeállításának ötlete, javaslata 1926 októberének végén, Bartóktól származott. Művészetük közös értékeléséhez hadd hivatkozzam egyetlen eseményre. A Bécsi Munkásszimfonikus Hangversenyek egyikén, 1927 november 6-án —vagyis az Októberi Forradalom 10. évfordulójának előestéjén — egyazon műsorban hangzott el Bartók I. zongoraversenyének és a Psalmus hungaricusnak bécsi bemutatója. A Tag című napilap ezeket írta: „Egyenest mámoros lelkesedéssel ünnepelte a vasárnapi Munkás Szimfonikus Hangverseny közönsége Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, a magyar zene két nagymesterét; a két nemzetközi jelentőségű művészt, akiknek már puszta léte is azon kevés tények egyike, amelyek a fehér terror mai Magyarországát az európai kultúra világával összekötik. Jellemző, mennyire vonakodva, milyen kelletlenül ismeri el az uralkodó osztály, a budapesti társadalom Bartókot és Kodályt, akiknek pedig egész életműve a legbennsőségesebben összeforrott a magyar néppel.” Az Osztrák Köztársaságban tisztábban látták ezt, mint a Magyar „Királyságiban! A 20-as évek derekától a baráti kapcsolat dokumentálható szálai mintha egyoldalúbbá válnának. Bartók 1928-as vallomása Kodályról: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben.” (1928) Kodály Zoltán nyilvános tevékenységében Bartókra vonatkoztathatóan egy ideig nem visszhangzik. Kodály művészi népművelő programja és Bartók kompozíciós programja nemigen hozható ebben az időszakban közös nevezőre. Az új zene útjai a 20-as évek derekától egyébként is meredeken tartanak szét. Ekkor már nyilvánvalóvá lesz, hogy az a mozgalom, amely az I. világháború után egységben láttatta az új zene valamennyi törekvését, illúziókra épített. De már most közelebbi témánknál maradva, aligha hihető, hogy a Stravinsky neoklasszicizmusát a saját stílusába asszimiláló Bartók tevékenysége Kodály tetszésével találkozott volna. Hiszen ő már 1921-es nagy Bartók-tanulmányában is alig leplezett ingerültséggel jegyezte meg: „Mire jó Stravinsky és Schönberg hatásáról beszélni, ami, ha van is, csak a külső formát érinti.” Miközben Bartók 1945-ig még számtalan alkalommal utalt Kodály jelentőségére, Kodály Zoltán Bartók életében csupán egyetlen egyszer tette ezt, az Egyneműkarok megjelenésekor: „A magyar gyermek még nem tudja, hogy életére kiható ajándékot kapott 1936 karácsonyára. De tudják mindazok, akik a magyar gyermeket olyan világba akarják elvezetni, ahol tisztább a levegő, kékebb az ég, melegebb a nap. Akiknek régi óhajtása teljesül azzal, hogy Bartók is közéjük áll. Szólt ő már a gyermekhez, jó pár éve: zongorán, majd újabban hegedűn. [...] De hány magyar gyermek él, különösen manapság, olyan szerencsés helyzetben, hogy zongorához, vagy hegedűhöz juthat? A nagy tömeg zenétlenül nő fel, számára mindaz a kincs, amit a hangszerek irodalma rejt, hozzáférhetetlen. Ehhez az árva tömeghez szól most Bartók:” — „Akiknek régi óhajtása”? 1946-ban értelmezte e szavait Kodály: „1925-től kezdve többször biztattam kórusok írására. Soká nem írt, azután (minthogy 10 év múltán) egyszerre egész csokorral állt elő.” De ha a személyes szálakat párhuzamosan fel nem fejthetjük is, volt a Bartók— Kodály szövetségnek 1935-től kezdve fontos társadalmi hatása. A Komintern 1935-ös kongresszusán meghirdetett antifasiszta népfrontpolitika magyarországi alkalmazása során a demokratikus összefogás, ellenállás eszméjének hatékony eszközét ismerték fel a két mester művészetében. A Márciusi Front zenei manifesztációi azElmúlt időkből és a Fölszállott a páva férfikarokkal, a szakszervezetek irodalmi-zenei estjei, a háborús évek antifasiszta művészi megnyilvánulásai elgondolhatatlanok voltak Bartók, Kodály zenéje nélkül. • 23
