Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Pethő Bertalan: Bartók szellemi sorsa
értékét — akárcsak a többi életformáét — a kifejezés igazságában, az önmegvalósításban rejlő erkölcsi mozzanat adja meg. Az irónia szervül az életformába. Mint egy mély- revásott seb, mindenütt jelen van, de az önkifejeződés és az ennek érdekében végzett munka egyben folytonos gyógyítgatása is. Komoly, halálkomoly irónia jelenik így meg, már az ideális arckép fiatalkori torzra-váltásában, később a beérő muzsika érdes-súlyos anyagában és zaklatott szövetében, a kétzongorás szonáta fináléjának semmibe-vesző foszladozásában, majd a késői művek befejezés előtti elhanyatló fintorában, ami minden tréfás elemtől és mesterségbeli ironizálástól mentes és ami puszta konvencióvá halványítja a zenemű rákövetkező, erőteljesebb lezárását. A művészet erkölcsi ténnyé válása egyfelől veszteséget jelent, másfelől nagyobb méltósággal jár. Az erkölcs alaptónusát a magárautaltság és a magábaszállás adja meg. Jutalom, vagy üdvözülés nem tartozik hozzá, hanem éppen azáltal válik erkölccsé, emelkedett tartássá, hogy ezekre nem számítva, ezekről nem tudva, nem sejtve, vagy éppen ezek ellenére tartja meg a maga kemény szabályait. A szabályok a meglevőre utalnak: a képességek használati módjára, a teljesítések és szolgálatok nyújtására. Ennyiben, a vállalás önmagáért vállalásában, nagyobb méltósága van az erkölcsnek, mint a művészetnek, amelyik teremt, céloz és megrögzít valami újat, amivel elégedett és amire büszke lehet. Ugyanakkor nagy az erkölcsi ténnyé vált művészet vesztesége, mert semmi más tisztát és maradandót nem mutathat fel, mint ami önmaga eredete, létrejötte és kifejeződése. Élet és alkotás, művész és mű összefonódottságában ezért lényeges az erény, Bartók esetében az elmélyedés, a kérlelhetetlenség, az igazságosság, a népiség, a forradalmiság, a lemondás és az elzárkózás erénye. Korunkban, amikor a szétszóródás nemcsak a diaszpóra értelmében véve nőttön növő veszély, hanem a mindennapok kínálkozó könnyed sokfélesége által való fellazulást és felbomlást is jelenti, ilyenformán mégiscsak intő erkölcsi paradigma Bartók élete és művészete. Humánuma az erkölcsi szerep végletes, már-már riasztó vállalása, kilátástalanul is. Paradox, ám éppen ezáltal korszerű humánuma az, ami magával ragadja a botfülűeket is. Nem műélvezetre toborozza híveit, hanem életleckét ad, nem csodálatra ingerel, hanem állásfoglalásra, átvételre, vagy elutasításra késztet. Aki világába beletalál, nem érzi magát otthonosan, hanem a megnyugvás és feloldódás kereséséből, mint rossz lelkiismeretű vakációból ébred az idők kihívásának kínzó, de mégis bátorító tudatára. MŰVÉSZI TEVÉKENYSÉG, MINT SZAKRÁLIS ÉLETFORMA Szakrális életforma az összecsapódó végletek megszenvedésében alakul. Az erkölcsi ténnyé szilárduló önkifejeződés ilyen életformát hoz létre és egyszersmind ilyen életformát feltételez. A boldogság, vagy akár a boldogulás helyett az alkotó személytől elválaszthatatlan munka és mű a fontos. A művész munkájának szenteli magát, ennek végzése közben azonban nem kerül önmagán túlra és a valósághoz közelebb, hanem idegen messzeségben kereng, önmaga keretei közé szorultan. Élete azért válik profán módon felszenteltté, mert egyszersmind emészt és emésztődik, mert lényének minden rezzenésével követi, keresi, vállalja és átlényegíti az összebékíthetetlen ellentéteket, nyugvópont reménye nélkül. A művészet alapszituációja változik meg: a művészi tevékenység nem feloldást nyújtó, letisztult önmegvalósítást eredményező közvetítés többé, hanem egyetlen rangnélküli reflex a végletek parttalan hullámzásában. Rangossá a személyes elkötelezettség teszi, jelentőségét a művészet mégis-akarása adja, a művészeté, amelyik a maga végtelen semmisségének tudatában méri ki ívét a végtelen horizontra, ebben a feszültségben lelve fel gazdagságát és teremtve meg életformáját. Ez a művészi életforma szinte csak mellesleg termi a művészetet. A zenei, vagy 9
