Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Megay László: Este a Kandúrnál (elbeszélés)
inkább, de csak a nők legaljával tehetik, olyanokkal, akiknek az is öröm, ha egyáltalán fölemeli valaki a szoknyájukat. Ilyen Varga-féle nem vagyok! Nálam az a rossz, hogy hamar mérges leszek, ha nem tisztelnek, mert azt észreveszem. Én mindenkit tisztelek, még az öreg Bugjót is, pedig ő sokszor maga alá piszkít. A rakodómunkásokat is becsülöm, akikkel_együtt dolgozom, valamennyit, pedig azok közt két ezredes van, vagyis azok voltak, amíg ki nem rúgták őket. Az egyik még a régi világban szolgált, az mindenféle nyelven bezsél, tudja mindet, ahány csak létezik. A másikról most nem beszélek, mert attól félek egy kicsit. Az irodistákat is tisztelem, meg a mindenféle főnököket. Mindegyiket néven szólítom, de azok engem ritkán. — ,,Maga ide jön, maga oda megy!” — ezt mondják csak nekünk, ha szemmel megmérték: ki bír többet, ki kevesebbet. Az erőseket küldik a nehezebb fuvarhoz, mert mi vasat rakunk teherautóra föl, kocsiról le. De az irodában nincs eszük ehhez a munkához, mert a régi ezredest könnyű kocsikhoz teszik. Vékony, szíjas ember az, hármat emel, míg mi egyet, és még kacsintgat közbe, „izzadtok ugye, nyavalyások?”. Izzadunk is, félmázsás gömbvas már könnyű mifelénk. — Maga oda megy! — mutatta múltkor a főnök. Meg sem hallottam. — Imádkozzak?! — Szólítson a nevemen. Van nekem! — Persze, van. Csak ne lennének olyan egyformák a fülükre húzott, kék sapkájukban! — gondolkodott egy keveset a főnök, aztán megkérdezte: — Hát engem hogy hívnak, szakikám? — Fogd a végét! — Másképpen ...? — Nyúzó Lajosnak! — A hátam mögött! De szemből? — Négy éve morgunk egymásra, mint a kutyák, és egymás tisztességes nevét se tudjuk. így van? — így. De felülről morog, én alulról acsarkodók. Különbség az mégis. — jöjjön az irodámba egy kicsit. Na, kirúgnak most Sándor! Mentünk, ő elől, én hátul. Akik hallottak minket, leugráltak a kocsiról. Volt, aki fölemelt egy hosszú vasat, azzal közeledett. Aztán megálltak félkörben az ajtó előtt. Komisz emberek a rakodók, marják egymást rendesen, de ha egy közülük szorul, ott az egész csapat. A tróger nem igazi melós, csak tróger az, még veszekedni sem tud egymással, csak a saját fajtájával. Védi egyik a másikat, hogy legalább legyen munka után kivel tengelyt akasztani. Nem komolyan persze, mert aki egész nap nagyokat emel, annak délutánra mintha csontja se lenne. Valami nagy köny- nyűség van benne, hangos és mérges, de nem komolyan. Csak le ne üljön, vagy meg ne fürödjék idő előtt, mert akkor aznapra vége az erőnek és a könnyűségnek. Aki Vonattal jár be, azért utazik szennyes ruhában haza, mert otthon még kapálni, kerítést foltozni kell, és nem akarja, hogy az izmai elpuhuljanak. Ott állt az iroda előtt félkörben az egész szakadt társaság. Nekünk is egy évre adnak nadrágot és zubbonyt, mint az irodistáknak köpenyt, ezért rongyos mindenki. A vasat combon csúsztatva tesszük a földre, szakad a vászon, egy hét után foltozhatunk. Egy hónap múlva már nem érdemes. A főnök kiásott a fiókból két fizetési borítékot, a magáét és az enyimet persze. — Ki morog alul, ki vicsorog fent? Értettem az okoskodást, de unom az ilyen beszédet nagyon. — Családja van-e? — Van, persze. 28
