Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Balázs József: A csapos (elbeszélés)
BALÁZS JÓZSEF A CSAPOS A csapos megérkezett a túlvilágra. Egy városba került, ahol aTúlvilági Éttermek R. T. egyik alkalmazottja fogadta. Mint csapost azonnal alkalmazták. Tágas, kék és sárgás fényekkel megvilágított étteremben dolgozhatott. Gyorsan megszokta az örökkévalóság fényeit, az ismeretlen formájú kristály világítótesteket, amelyekből mintha a lovasszánkók csengettyűit hallaná, vagy a délibáb alatt megszólaló hegedűt, időnként különös, halk zeneszó permeteződött szét a mennyezetig, egyáltalán nem hasonlított arra, amit a földön I. Arthur magyar király, Neumann úr és Hamala Henrik volt festő társaságában megismert. Igaz, inkább mozdulatokra, az arcok kilátástalan fakóságára, a lekopaszodó, gyorsan csukló nevetésekre, és néhány bátor emberre emlékezett, olyanokra, akiket semmi hiábavalóság nem kényszerített tiltakozásra, s oly élvezettel rakták maguk mögé a napokat, mintha behunyt szemmel kártyalapokat osztogatnának elképzelt partnereknek. Ott van mindjárt a pohárszedő ... Az ő pohárszedője. Valamikor alkalmi lottóárus volt, pohárszedő korszakában pedig már „idegi alapon” leszázalékolt nyugdíjas. Napjában százszor is megnyálazta az ujjait, hogy így pucolja le a melléről a galambpiszkot. Ő azonban — bármennyire is erőltette a szemét — sohasem látta ezt a galambpiszkot. Valószínűbb, hogy ezekkel a mozdulatokkal eleganciáját fitogtatta — mintha mondjuk a nyakkendőjét igazítaná meg. Ez az ember azzal is eldicsekedett, hogy francia nevelést kapott. Annak idején! — biccentett bizalmasan az elmúlt időkre, meg arra, aki meghallgatta. Annak idején franciakulccsal verték a fejem reggeltől estig! — rikkantotta a poént hallgatója képébe. Aztán tovább nyálazta az ujjait, simítgatta, piszkálgatta a mellét, az ujjai finomkodtak, tébláboltak ott, ahol a nyakkendőjének kellett volna csüngeni, de nem emlékszik, hogy a pohárszedőn valaha is látott volna nyakkendőt. Ám Neumann úr és I. Arthur magyar király annál inkább hordott nyakkendőt. Arra számított, egyszer csak megjelennek itt nála földi ismerősei. I. Arthurnak ebben a különleges étteremben is sikere lenne a spiritiszta szeánszaival, Neumann úrnak a történeteivel, Hamalának pedig a képeivel . . . Idáig jutva a gondolataiban már elmélázott, mert egyetlen festményre sem emlékezett. Furcsállotta, hogy annak idején a másik világban a csapossága alatt egyáltalán nem kételkedett abban, hogy Hamala festő. Csak arra emlékszik, hogy mindig egészen közelről vizsgálgatta őt, szinte beleült az arcába. Mintha keresett volna valamit, úgy körözött rajta a szeme. Az ilyen kíváncsi unatkozásban érezte jól magát. Ki is volt ez az ember hát, ha csak ennyit tud róla, hiszen ez alig több a semminél, nem több mint mély álomban a primőr retek okozta visszaszorított szellentés . . . Mint a pohárszedő, Hamala is gyakran ismételte ugyanazt a jellegzetes mozdulatot. Digó módra verte le a hamut a cigarettájáról: az égő cigarettát a feje mögé lendítette, így ütögette meg a mutatóujjával. Keményen meg kellene erőltetnie magát, hogy eszébe jusson még valami Hamaláról: lassacskán minden kép elporlikaz emlékezetében, amit roppant erőfeszítéssel összerakott róla; az együtt megért esték a kocsmában, a szurkos nyalábokban a világra zúduló sötétség éjfél körül, hólében szotyogó telek, hajnali tarhálások komoly emberektől. (Óh, azok a komoly emberek! pénzzel, kitartással, öröktől fogva meglevő önbizalommal — tele volt velük a föld, tele volt velük Magyarország is, nyaranta lihegésüktől porzott a városok betonjárdája, glóriát font fejük fölé az emésztés mámora, némelyikük gyengéden megmosolyogta azokat, akiket elhagyott a szerencséjük, s akiket minduntalan megugattak a kutyák.) A Hamalát idéző szétfoszló képek csak unalmas együttléteikre emlékeztették .. . Lehetséges, hogy így gondolná ezt a festő is az ő helyében, ha itt lehetne már ebben az új világban. 10
