Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - MŰHELY - Juhász Péter: A nomád szerződéskötés rítusa az óbolgároknál és a magyaroknál
érdekesebb esetét Vámbéry Ármin után Sebestyén Gyula is említi. Pecsevi, a Pécs vidékén született, jól értesült török, neves defterdár és történetíró, Ibrahim efendi néven 1660 táján megírta Törökországnak 1521—1631-ig terjedő történetét, amelyben bőven foglalkozik Magyarországgal is. Feljegyzéséből tudjuk, hogy Arszlán budai basa 1541-ben egy szegény budai napszámossal beszédbe elegyedett s miután több pohár bort megittak, a nekihevült nagy úr fölszólította társát, hogy lépjen vele testvériségre. A hülledező magyar paraszt erre „rögtön ujjába vágott és miután egymás vérét kölcsönösen megnyalták, egymás barátjaivá lettek.” így lett az ősi pogány hivatalos aktusból egyszerű népi szokás, nemcsak a magyaroknál, hanem az oszmán törököknél is. E pogánykori szövetség- és szerződéskötés nyoma még ma is felismerhető abban a nagyon elterjedt népszokásban, hogy a szerelmes fiatal párok kezüket tűvel megszúrják s egymás kiserkedő vérét elegyítik és egymás ujjáról a kötött szövetség, baráti szerződés megpecsételéséül felszívják. Angoli Borbála, Kádár Kata és más népballadáink is az ősi szövetségkötés ismeretére és gyakorlatára mutatnak, amikor azt mondják: Vérem a véreddel egy patakba folyjon Testem a testeddel egy sírban nyugodjon. Vargyas Lajos hívta fel a figyelmet arra, hogy Angoli Borbála balladánknak szinte minden változata végén ez a záró formula szerepel. — Vérem a véreddel Egy patakot mosson, Szívem a szíveddel Egy sírba nyugodjon Szívem a szíveddel Egy sírba nyugodjon, Lelkem a lelkeddel Egy istent imádjon! Ez a formula balladáinkban ugyan a halott szerető felett öngyilkosságot elkövető vőlegény ajkára van adva, de kétségtelen, hogy az ősi szerződéskötés emlékét őrzi. Ősi keleti jellegét nemcsak az igazolja, hogy Európában magában áll (a hasonló francia, német balladákban „te meghaltál, én is szenvedek érted” formula helyettesíti), hanem a hakasz analógiák is. Az eredetileg részben nomád állattartó, részben vadász haka- szok, régi nevükön abakáni vagy minuszinszki tatárok a minuszinszki medencében élt bolgár—török ogur törzsekkel egyesült közép-ázsiai török nyelvű,de elmongolosodott gjangun nép leszármazottai, akik a török, szamojéd és más jenyeszeji elemeket egyesítő kizil, hász (kács), kojbal, szagaj, beltir és szór (Ászkiz menti sór) törzsi csoportokból a XVIII. század végétől kezdve formálódtak egységes néppé. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy ősi szövetség- és szerződéskötésünk emlékét épp az abakáni hősénekek őrzik a barátságkötés szertartásos formájában. Hiszen az abakánok a bolgár—törökök utódai s ma is az ogur törzsek ősi szálláshelyein élnek, a Száján hegységtől északra, a Felső-Jenyiszej bal partján, a Hakasz Autonóm Területen. Ez az a terület, ahol a magyarság a honfoglalás előtt olyan szoros kapcsolatban állott a bolgár—török törzsekkel, hogy öltözetének, fegyverzetének, művészetének egy jelentékeny része teljesen egyezik az egykori Abakán vidéki művészettel. Németh Gyula feltevése, hogy a hét honfoglaló magyar törzs közül kettő, a Kürt és Kér, valószínűleg közép-ázsiai eredetű, magyarázatot ad a közvetítők kilétére is. „Ezek közép-ázsiai törzsek nevei, s e nevek — azt hiszem — nem az illető törzsektől függetlenül kerültek a magyarokhoz” — írja Németh Gyula. Radlov alapján először Berze Nagy, majd Vargyas Lajos mutatott rá, hogy az abakáni hősénekekben a barátságkötés szertartásos formája egyes helyeken egészen szó szerint azonos a magyar balladákban továbbélő pogánykori hősi epika megfelelő formulájával: 41
