Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - MŰHELY - Juhász Péter: A nomád szerződéskötés rítusa az óbolgároknál és a magyaroknál
vannak — így pl. a Növi Pazar-i sírgödrökben a sas karma, a nyúl és a kutya lábközép- csontja bukkan fel, amely kétségtelenül nem ételmelléklet, nem a túlvilági útravaló maradványa volt, hanem nyakukban hordták az elhunytak életükben. Nyilvánvaló, hogy az állatok szellemlényét vélték e csontokban magukkal hordani, amelyek hitük szerint haláluk után is segítették és védelmezték őket. Tehát éppen azok a darabok, amelyeket szibériai rokonaink még a közelmúltban is megvagdostak az esketési szertartás alatt. Az előző fejezetben láttuk, hogy a sámánszertartásokon a farkas, medve, szarvas, tehén, sas és másféle totemállatok és madarak a sámán segítői. Ezért természetes, hogy amikor a sámán például gyógyít, a megidézett állatalakú segítő szellemeinek bőrével, szőrével, csontjával, szarvával, tollával jelképesen megérinti a beteg testét. Hogy őseink tudatában a totemős szelleme elvált testi burkától, azt az amulettként hordott csontocskákon és a kenézlői és gádorosi nyakörves kutyaábrázolásokon is megfigyelhetjük. A gazdagok díszes viseletén az egyszerű csontocskák helyett a védőállatok szellemét az ötvösmű ábrázolások jelenítik meg. A fémből öntött, vagy lemezre mintázott állatalakok különösen a női sírokban gyakoriak. A totemős szellemét hordozó dísztárgyak legjellegzetesebb darabjai a fej két oldalán, a magukban is varázserejűnek tartott varkocsokon függő sólymot és más totemállatot ábrázoló díszkorongok. A közrendűek hasonló céllal hordott amulett-csontocskái figyelmeztetnek arra, hogy ezek az ékszerek sem pusztán díszítő elemek. Őseink hittek abban, hogy a megjelenített totemős alakjában tanyát ver az általa felidézett szellem, s állandó jelenlétével védelmet nyújt viselőjének. Hasonló célzattal díszítették a női lószerszámaikon a ló pofaszíjának két oldalát nyakörves kutyát mintázó véretekkel, amelyek szerencsés útjuk őrzői, a lónak és a lovasnak kísérői és védelmezői voltak. Szerepel a vereteken szarvas, a jó útra csalogató, vezérlő totemállat is. Világosan kitűnik ezekből az eljárásokból, hogy a medveköröm bevágása és a farkasbőr megtépése ugyanaz az eljárás, mint a kutyák összevagdalása. A vogulok éppúgy, mint hajdan a bolgár—törökök, amikor a medve vagy a farkas földi maradványai előtt esküsznek, vagy átkot mondanak, voltaképpen annak szelleméhez, helyesebben az állatfajnak élő s erdőben barangoló egyedeihez intézik szavaikat, hogy azok legyenek tanúi szavaik igazságának s büntesse meg irgalom nélkül az esküvőt, ha hamis volt esküje vagy ellenfelét, ha vádja alaptalan volt. Ilyen módon a medve vagy a farkas mint az igazság, különösen az eskü szentségének őre s mint a hamisságot szigorúan megtorló felsőbb hatalom mutatkozik a vogul nép képzeletében. A vogulok medveesküje és farkasesküje s a vele kapcsolatos jelenségek tanulságot foglalnak magukban az ősmagyarok vallásos képzeleteire nézve is. Feltűnő ugyanis, hogy éppúgy, mint a vogulban, hiányzik a magyarban is az „ursus” állatfajnak valódi eredeti neve, a medve szó ugyanis csak újabb keletű jövevényszó a szlávságból, ahol szintén csak egy tulajdonságát nevezik meg: med-ved részeire bontva azt jelenti: „méz-evő”. Még feltűnőbbé teszi a „medve” nevének hiányát a magyarban, hogy még két másik olyan állatnév is van, amelyet a magyar nem nevez a nevén, hanem körülírja, s a két állatnak vogul neve szintén csak körülíró, jelzői. Ez a farkas, és szarvas, melyeknek északi vogul nevei: sáli púmé uj „rént harapó állat” és antinuj „szarvas állat”. A régi magyarok tehát éppúgy, mint a vogulok, osztjákok és a többi rokon nép tiszteletből avagy babonás félelemből nem vették ajkaikra a medve, farkas és szarvas neveit. A medve- és a farkaseskünek megmaradt a nyoma a ma is közismert átokmondásban: Egyen meg a fias fene! (értsd: kölykös fenevad, vagy Rágjon meg a fészkes fene! Hasonló káromkodások ismeretlenek a szomszéd német és szláv nyelvekből s az all iteráció is (fias, fene, fészkes fene) bizonyítja a magyar szólásnak régi eredetét. 38
