Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Iszlai Zoltán: Fotocellás szerelem (regényrészlet)

— Nem. Pesten. Hülyéskedsz?

— Kösz — mondta halvány mosollyal a referenszkönyvtáros. — Ha tényleg egyedül leszünk, let’s go.

— Come on — intett lapos kis táskájával az asszony. — A kaja meglepetés.

A (merőben szabálytalanul) sávról-sávra slalomozó Mini-Audi alig negyedóra múlva egy hatalmas bokroktól eltakart szabadsághegyi kert elé kanyarodott. Csagány Ernőék- nek nem volt szomszédjuk. A kiugró saroktelek egy (virágkertészetnek látszó) zöldrengeteggel csak az egyik oldalán érintkezett.

A vörös terméskővel kirakott, négy méter széles út a fehér kőlapokkal borított, magas tetejű, egyemeletes ház mellett kétfelé ágazott.

— Szállj ki. Beállók — vezényelte Enikő.

Bálint kiszállt. Peter Scott gyártmányú vadonatúj botjára támaszkodva hátrabicegett néhány lépést a terméskőúton. A kiskocsi jobboldalt, a ház sarka mellett elkanyarodott. A sportnyelvész megfordult a főbejárattal szemben.

Négy (egyszerű) spanyol kolóniái stílusú oszlop tartotta a bejárat fölött az erkélyt. A sötétzöldre lakkozott, rézfogantyús bejárati ajtótól balra is és jobbra is három-három egyforma ablakot őriztek a sötétszürkére és barnára festett (vagy pácolt) zsaluk.

A szürkésfehér falborítás diszkréten hatott a hatalmas, mélyzöld tiszafák mögött. A két szélső oszlop előtt, a tömött gyepen, galambszürke, sima ágain világosabb zöld, ötujjú leveleivel egy-egy elképesztő méretű fügefa terjengett.

— Ez az ostromlott nicaraguai követség, vagy itt nyaraltok? — kérdezte Bálint Enikőtől, aki (csípőjét nekitámasztva) belekarolt és tárgyilagosan gyönyörködött.

— A nyaralónk kisebb. De ízléstelenebb — szögezte le Enikő a tényállást. — Mehetünk.

Csagány Ernő házának (tetővilágításos) nappalija hallatlanul barátságos és diszkréten modern volt. A kapu mögötti teret ötletes falkivágások és beugrók tagolták funkcionálisan. Az itt-ott teraszosan megemelt, változatos ülőgarnitúrákkal lakályossá tett társalgószintek lényegében egyetlen nagy térben, nagyjából állíthatóan helyezkedtek el.

A hátsó fal nagy része a kertre nyílott. Enikő átkígyózott a legalább tizenöt méter hosszú (fehér és okker kerámialapokkal padlózott) előcsarnokon. Bálintnak eszébe jutott, hogy arányos sziluettjét most látja először zárt helyiségben ekkora távolságról.

Az üvegfal halk berregéssel kétfelé nyílott.

— Fotocellás — jelezte az asszony szárazon. Benyomott a padlón valami gombot. — Kikapcsoltam és rögzítettem, hogy nyitva maradjon. Mit iszol?

Bálint ledobta magát egy félelmetesen süppedős fotelba. Kedvtelve nézegette a naturszínűre lakkozott, cseresznyefa bárpultot. Megkérdezte, mi van.

Enikő fura kis félmosollyal elhúzta a szekrény ajtaját képező tükörfalat.

— Remy Martin, Courvoisier, Dujardin, Jim Beam, Ballantine’s, Old Red Fox, Johnny Walker, Jägermeister, Asbach Uralt Sandeman, Fernet Bianca, Aalborg, Puskin vodka, Cinzano, Bourbon, Harvey’s Bristol cream, Backe Rauhzart. Es mi is? Ja, Amaretto di Saronno.

— Kevert nincs? — kérdezte Moór Bálint. — Valahogy arra támadt gusztusom.

Persze Old Red Fox whiskyt ittak. Enikő jéggel, a sportférfiú szódával.

— Pezsgőből kettőt hűtöttem be: Remy Martint és Deinhartot. Jó lesz, vagy kérsz majd Cinzano Astit is?

— Deinhart? Brr. Akkor lássam amikor a hátam közepén csurog.

— Azt se tudod, milyen — húzta föl szemöldökét az asszony.

— Nem. Gyere ide.

Bálint elvetette magát a bárrészleg előtt a bőrdíványon. Enikő megrázta a fejét.

— Megnézed a lakást. Aztán szauna és ebéd. Jó? Fölviszlek a teherliften.

33