Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Hét évszázad magyar versei
olyan paraszti réteg életformája iránt, amely ott, Vásárhely környékén letűnőben van, jórészt már el is hamvadt. Népünk környezetét alakító és egyszersmind környezetéhez alkalmazkodó képességének megbecsülésére tanít, amelyet nem szabad és nem lehet kihasználni lelketlen, olykor lelkiismeretlen döntésekkel és rendeletekkel. Azt hiszem ez a könyv legnagyobb tanulsága! (Gondolat, 1979.) HALÁSZ PÉTER HÉT ÉVSZÁZAD MAGYAR VERSEI Megjegyzések a III —IV. kötethez Nem túlságosan eseménygazdag irodalmi életünkben kisebb botrányt kavart a Hét évszázad magyar versei című antológia új (ötödik, bővített) kiadása. Vita persze — mint oly gyakran mostanában — ezúttal sem alakult ki. Az illetékesek (kiadó, szerkesztők) — Pomogáts Béla, a Kitekintés című zárórész egyik gazdája kivételével — hallgattak. Hogy nem zavartalan örömmel vehetjük kézbe a reprezentatív gyűjteményt, arra Kálnoky László glosszája hívta föl először a figyelmet. (Dsida Jenő eltűnése, Élet és Irodalom 1979. 39. sz.) Majd az ÉS következő számaiban ugyancsak Kálnoky tollából jelentek meg terjedelmes és szenvedélyes cikkek. (A mú- mai protestál, Számon kívül maradtak 40—41. sz.) Tudjuk, az antológiaszerkesztés hálátlan dolog, nincs válogatás, amelyet nem lehet kifogásolni, minden igényt kielégíteni szinte lehetetlen. A látszólag egyszerű kérdésekre (ki és hány verssel szerepeljen a gyűjteményben?) valójában nem könnyű megadni a választ. Mert az alapelvvel amúgy nincs (nem is lehet) baj. Az „örök barátainkat”, líránk hét évszázadát bemutató antológia verseinek jelentős részét ismerjük, mégis érdekes és elgondolkoztató így együtt, egymás mellett látni az alapműveket. Mi a természetes egy ilyen antológia szerkesztésénél? Az, hogy a jó művek, a kiemelkedők kapjanak helyet benne, hogy a legértékesebb, legszebb, legérdekesebb munkákat gyűjtsék egybe. Látunk így hegyláncot, melyben kisebb-nagyobb csúcsok vannak. Hasonlatunknál maradva a továbbiakban hiányzó csúcsokról, sőt, nem létezőnek tekintett hegyvonulatról és a csúcsok mellett szerényen meghúzódó dombocskákról is szó esik. Szabolcsi Miklós szerkesztői szemei előtt láthatóan történeti szempontok lebegtek, a költői életművekből így — különösen a klasszikusok, a „nagy öregek” esetében — bizonyos általános és elfogadott kritikai-irodalomtörténeti értékelés alapján válogatott. Közben a nemzedékek föllépésére is figyelt, ilyen nemzedéki tömbök váltogatják egymást a két testes kötetben. Persze a nemzedékek szerinti bemutatást mint rendezőelvet nehéz következetesen végigvinni, a gyakori időbeli eltolódások nem egy furcsaságot eredményeznek. Majdnem egymás után olvashatjuk például Kormos István, Simon István, Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András verseit, az ugyancsak a felszabadulás utáni új népi líra körébe tartozó Csanádi Imre műveit viszont külön és jóval előbb találjuk. (Igaz, néhány évvel korábban született nemzedéktársainál, a kényszerűen késleltetett indulás viszont mindent megmagyaráz.) Antológiánk szerkezetmeghatározó elve azonban nem a kronológia, jóllehet valami időrend mégis van. Ennél a kiadványnál talán leghelyesebb lett volna szigorúan az írók születésének időbeli rendjében haladni. Nemzedékek vagy irányok alapján kerülnek hát egymás mellé a költők? Igen is, meg nem is. Mert úgy tűnik, mindvégig egy elsősorban nem esztétikai, hanem politikai elv érvényesül itt. Gábor Andor, Balázs Béla, Madarász Emil verseivel nyit a harmadik kötet, utánuk Áprily Lajos, Sik Sándor, Nadányi Zoltán következik. Kis Ferenc, Keszthelyi Zoltán, Földeák János, Benjámin László és mások verseit Devecseri Gábor, Szabó Magda, Jánosy István és Somlyó György költeményei követik például a negyedik kötetben. Szinte periodikusan váltakoznak így a — nagyon leegyszerűsítve és nagyon igazságtalanul mondva — közéleti és nem-közéleti, szocialista és nem-szocialista, politikus és apolitikus költők csoportjai. Megfejthetetlen rejtély például Zelk Zoltán — Kálnoky által is említett — helye. Az 1909-ben született Radnóti vagy az 1910-es Vas István a harmadik kötetben szerepel, az 1906-os Zelk viszont a negyedik kötetbe került Kis Ferenc (1908) és Szüdi György (1909) közé. Az is a Hét évszázad-típusú antológiák jellemzője, hogy a szerkesztő mindenkinek igazságot akar szolgáltatni, olykor még azoknak is, akikre nem feltétlenül a magyar költészet legjobbjait bemutató antológiában kellene fölhívni a figyelmet. Kimaradt a válogatásból Dsida Jenő, Forbáth Imre, Győry Dezső, Reményik Sándor és Salamon Ernő, szerepel ugyanakkor Lukács László, Pásztor Béla, Forgács Antal, Zsigmond Ede, Berkó Sándor és Vető Miklós. Ez utóbbiak nyilvánvalóan nem teremtettek (sajnos, tragikusan rövid életükben nem teremthettek) olyan esztétikai értéket, mint például az előbbiek közül Dsida Jenő, aki ugyan szintén fiatalon halt meg, de a két világháború közötti líra nagy tehetsége volt. Az élő irodalom válogatásánál újabb gondok jelentkeznek. Illyés Gyula, Vas István, Weöres Sándor, Nagy László és Juhász Ferenc munkásságát — terjedelemben is méltón — állítja elénk az antológia. Ennek ellenére a szerkesztőnek törvényszerűen igazságtalannak kellett lennie azzal a jelennel, ami a szerkesztésre, a megjelenésig eltelt hosszú időre esik. Mert hány igazi antológiaverset írt például az utóbbi években Illyés Gyula! A Különös testamentum című kötetből két vers került csupán a gyűjteménybe. A Jönnek a harangok értem Nagy Lászlóját viszont már egyetlen vers sem képviseli. Vagy említhetnénk 74
