Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Sz. Udval: Nomundari (elbeszélés - Kara György fordítása)
nehéz pára. Elfelejtett ének szavához hasonlóan halovány hold vergődik a hegy tetején el fogy óban. Mint sírni nem akaró akaratlan csordult könnye, szegény, minek is sietett? Hisz a nap még el sem enyészett. Talán a költöző madarak szárnya szelétől megsuhintva jött sebesen, hogy a nap köntösének oltalmában kicsit megmelegedjék? Csöndes, tejfehér szél szeszereg a gazdátlan nagy kék ég csúcsához közelítve, s csillogva úgy hullik alá a lábra simulni a por, mint hegyikristály finom homokja. Portól ősz ürömvirágfejek rebbennek szét a lábam alatt s zuhannak együtt a bágyadt holdsugárral az emlékezés kútjába. Kicsi vadréce, kebelet melegítő, simul a mellemhez, és a csillagokra tekintve úgy tűnik, mintha vonuló madarak szárnya szelétől rezdülne a szempillája. A vízi zúgok köve, mint hal, csobbant, játszik, s hallom, ahogy kökörcsintő nyújtózik a parti homokba rejtve. „Be nagyon kék az éjszaka zöldje!” — bámul egy borzas, álma kerülte veréb. Szálló por, tej, daruszárny metszette felhőbárány, szándék tengeréből akaratlan csorduló könny . . . sír föl újszülötten a lélek ölén, ki minden fehérség anyja. Magányos fehér oszlop tartja e fényes fehér porú nagy fehér világot, mint a mellkas lebegő, levegő űr-öröme. Mikor a lélek a Mindent betölti, semmim sincs, amit adhatnék! Jaj, mi fukar, mi szegény vagy te, világom! És ha jót sírnék, hogy a kő is átázzék, aztán elmennék olyan tájra, ahol nincs sírás? Az volna szerencse, az a boldogság! Nevetek már. A mellkasomba fészkelt kényes fehér galambfiók őrzi a vágy kapuját, s a nemfelejtés hófehér fogadalma emelgeti szárnyát. A hold langyos fehér lehellete olyan, mint az eltévedt teveborjú síró hangja. Lefújja, lerázza madárlelkemnek tolla-porát. . . KARA GYÖRGY fordításai SZ. UDVAL NOMUNDARI Az Ongi folyónak szinte semmi partja nincs. Valaha talán széles, nagy folyó volt hiszen a völgye két oldalán a vízfolyástól messze mart emelkedik. Most azonban a bővíz elrontott mindent, mit partnak mondhatnánk. Azért futott egyszál maga délre, hogy a Góbit öntözze, vagy az Orhon elől menekült ide, s addig igyekszik igyekve, míg a Vörös-tóba nem ömlik? Akárhogy is van, a góbilakók dédelgetik ezt az eret, s kívánják, hogy benne a víz soha el ne apadjon. Nomundari télen a széltől védő sziklafalak tarajánál szállt meg, ezen a nyáron, 1936- ban, az Ongi folyó közelében volt szállása. A járási versenyjáték, a nádom idején nőttön nő a sürgölődés. Az Ahar Horomszog (a Rövid Puzdra) és az Arc Bőgd (a Boróka Fölség) hegye is idenéz a messzeségből, oly tiszta most az ég, s a napsütötte völgyben délibáb játszik a szemmel: hol közelebb, hol messzebb mutatkozik, majd kápráztat, mintegy el is tűnik. A versenyt, ünnepet látni igyekvő Nomundari asszony az ünneplőjét majd csak a járásközpontban veszi föl, most még a nyereg teherszíján utazó batyuban viszi. Siet, hogy mielőbb kifújhassa magát a Sárganádasi Kolostor mellett álló piciny kunyhójában. Bizony az emberi lélek is olyan, mint a délibáb. Csillámlik, mint valami szép, nagy tó, aztán nagyhirtelen nyoma vész. Vajon mindenkié ilyen? ,,Ha a fiam most velem volna, most a menyemmel együtt mehetnék az ünnepre” — gondolja Nomundari asszony az úton. 35
