Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - MŰHELY - Pintér Lajos: Csapdák

kodásom menetén: apró tényeim mellé rendre fölsorakoztatni igyekeztem azokat a mechanizmusokat is — a világméretű manipuláció vagy egyszerűen világcivilizációs szervezés számítógépei ezek —, amelyek apró tényeinket világralökik. Ezen mechanizmusok ismeretében ki-ki fölkeresheti az önmagának fontos apró hírek világát. Ez legyen a magam mentsége.

Pesten a Vörösmarty téri modern üvegpalotában beszélgetünk pályatársammal a „költészetről”. Azokat a költőket méltatom most pár mondattal, akik az új magyar költészetben az avantgarde eszközeit, a modernizmus eszközeit legerőteljesebben, leghitelesebben hasznosítják. Többek között az erdélyi Szilágyi Domokost említem s vajdasági költőket is. Félbeszakít, mondván, e költők tanulmányozása ébresztette rá arra, hogy a mi avantgardunkban mennyi a provinciális elem! így, felkiáltójellel. Én viszont kérdésnek tekinteném s ráfelelném: mennyi?, a legjobbak esetében semennyi. Ő azt mondja, hogy az erdélyi és a vajdasági magyar kultúra élete méretében, mozgásában, impulzusaiban kicsike, tehát kicsisége a legjobb alkotókat is korlátozza. Igen, ezt nevezhetjük a „vidéken élni” kérdéskörének.

A népies-urbánus vitáktól nem távoli ez, hisz végül a város és falu ellentmondásainak kérdése a magyar főváros, Budapest és a rajta kívüli szellemi élet ellentmondásának kérdésévé változik. Ezen elgondolás szerint a nem budapesti szellemiséget fokozottan fenyegeti a provincializmus. Magyarul: a helyi, szűk körű problémák, érdekek egyoldalú értékelése, túlbecsülése; az országos, nemzeti, nemzetközi arányú kérdések szem elől tévesztése, a szélesebb szellemi látókör hiánya. Részigazság, mondom, hisz minden ember a látószervét: a szemét önmagában rejti, tehát látása belső vezérlésű! Lehet a körötte levő világ berendezkedésében vitatható, provinciális, nem azáltal lát, hanem a szeme által.

Kulturális életünk centralizmusának kérdése is ez. 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítésével, Budapest gyors ipari fejlesztésével létrejött a fejletlen ipari ország talaján egy bérpalotákkal, közintézményekkel, színházakkal ékes kapitalista világváros. Ennek a fejlődésnek a lendületével egyetlen város fejlődése sem tarthatott lépést. Budapestet e lendület az ország szintje fölé emelte, talán túlzott hasítással is. A vidék és Budapest közötti roppant szintkülönbséget a gazdasági és politikai vonatkozásokon kívül a szellemi élet vidéki sivárságának és pesti gazdagságának ellentéte növeli. íme, a 19. századi örökség, amely 1945 után részben felbomlásnak indul: hisz a kapitalizmus berendezkedésének terméke, de részben változatlanul szentesíttetik. A szellemi élet területén legnehezebb ezt szentesíteni, hisz köztudott, hogy a túl- centralizálás, túlközpontosítás végső soron antidemokratikus. Eképp antidemokratikus elvek és gyakorlatok futószalagjait is mozgásba lendítheti. Vagy továbbműködteti. Az okfejtés szerint, dogmatikusan elgondolva, a kisebbségi, nemzetiségi irodalmak a vidék, a „vidéken élni” kétszeres csapdájában vannak, hisz végső soron két ország kultúrájának fővárosán is kívül esnek.

Persze, mondottam már, nehéz azon „kívülesni”, ami az egyes alkotón belül van, tudatában van, vagy nincs!

Minden nagy formátumú alkotó „önmaga tudatának fővárosában” él; a többi, a szociológiai szempont pedig másodlagos. Most ne hanyagoljuk el mégsem. Nézzük, hogyan is látja ezt a kérdéskört 1966-ban Németh László. „Ami jó pályámon ért, majd minden vidékről jött. Életem legnagyobb vállalkozásába: a Tanú-ba Debrecen ugratott bele; a magam írta esszé-folyóirat Kecskeméten talált gondos, ötletes kiadót s melegítő kört. . . aztán életem legnehezebb éveire egy Móricz Zsigmond oldalán megismert alföldi város, Hódmezővásárhely adott men- és munkahelyet s egy város- nyi szeretetet is ráadásul.” Persze, ez a dolgok külső, rózsaszín fala. Németh László is hozzáteszi, hogy a vidék úgymond „elmaradtabb viszonyok közt él”, a provincia77