Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - KRÓNIKA - Makkai László: Bethlen Gábor emlékezete

pontjait tükrözi az események és emberek megítélésében, sajnos azonban 1614-gyel megszakad.

Tudunk arról, hogy Bethlen másik kancellárja, Kovacsóczy István írt valamiféle „históriát” a maga koráról, ez azonban elkallódott. Két jelentékeny politikus, Borsos Tamás és Toldalagi Mihály, Bethlen portai követei tollából maradtak fenn teljességre nem törekvő, főleg a saját diplomáciai tevékenységükkel összefüggő emlékezések. Azoknak a személyeknek a sorát, akik Bethlen közvetlen környezetében szerzett élményeiket, benyomásaikat rögzítették, Kemény János és Don Diego de Estrada zárják. Az egyik Bethlen inasa, a másik udvarmestere volt, s mindketten évtizedekkel később vetették papírra emlékeiket, melyeket a közben eltelt idő erősen átszínezett.

Kemény János emlékiratai több kiadásban megjelentek, a magyar olvasók könnyen hozzáférhetnek. Don Diego de Estrada emlékiratai azonban mindeddig ismeretlenek voltak a magyar közönség előtt, mert egy spanyol kiadványsorozat egyik kötetében (Biblioteca de Autores Espanoles CX. kötet, Madrid), más elbeszélő források közé illesztve kerültek kinyomtatásra a múlt század végén. A szerző spanyol hercegi ivadék volt (1593k—1649), de félig-meddig kalandorként élt, zsoldoskatona, nyelv- és zenetanár létére félelmes párbajhősnek ismerték. Velencében tartózkodván, ott találkozott Bethlennek szakembereket kereső követeivel, akik táncmesterként alkalmazták. Nagyon rövid ideig élt Bethlen udvarában, de igen eleven képet fest róla, s bár emlékiratait 1640 után írta, mikor hányatott élete végén kolostorba vonult, egészében megbízható értesüléseket közöl. Sok minden, amit mond, persze pletykaszinten mozog s gondos forráskritikának kell majd kimutatnia belőle az igazat, egyet azonban el kell neki hinnünk: Bethlen udvara nemcsak „barbár” nem volt, mint amilyennek a Habs- burg-propaganda állította, hanem a kor olasz és német kisfejedelmi udvaraival kulturáltságban, pompában vetekedett.

A magyar történetírás sokat és sokféleképpen foglalkozott Bethlen Gábor személyével és jelentőségével, de véglegesnek mondható értékelése mindmáig nem alakult ki. Egy mélyreható ellentétektől szaggatott korszakban élt s őbenne is kibékíthetetlen- nek látszó ellentétek feszültek egymásnak. Ezeket az ellentéteket akkor kibékíteni nem lehetett. Bethlen kísérlete, hogy felülemelkedjék rajtuk és egy nevezőre hozza őket, nemcsak hogy nem sikerülhetett, hanem még újabb ellentéteket is szült: ő, a magyar politikai egység elszánt bajnoka kellett hogy megakadályozza ennek az egységnek Habsburg uralom alatti létrejöttét; ő, a tolerancia meggyőződéses hirdetője és gyakorlója kellett hogy a vallásháborúktól addig megkímélt Magyarországot évtizedekre a reformáció és ellenreformáció fegyveres küzdelmébe bonyolítsa. Nem csoda hát, hogy mind a kortársak, mind a későbbi történészek különbözőképpen értékelték politikai törekvéseit és vívmányait. Egyben azonban hívei és ellenségei, magasztalói és bírálói nem különböznek: ha más-más előjellel is, kivételes nagyságát elismerik. Amikor halálának négyszázadik évfordulóján emlékét idézzük, nem a döntőbíró szerepét akarjuk vállalni a körülötte folyó vitában, hanem a róla szóló, vagy éppen általa ejtett szavakat és őhozzá kapcsolódó tárgyi emlékeket, a sokból keveset, de sokfélét kiragadva mutatunk be, amelyekből töredékességük ellenére is kiderül, hogy Erdély fejedelmei közül miért éppen Bethlen Gábort nevezzük a nagy fejedelemnek.

80