Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - SZEMLE - Nagy Ilona: Így teltek hónapok, évek (Öt önéletrajz)
hogy sorsát, élményeit, küzdelmeit mások számára is el kell mondania, legalább utódainak, de még inkább többeknek, mert tudnia kell a világnak, hogy milyen volt ezen a tájon az élet. Különös, izgalmas művek születtek így: a szóbeliség költészetét, az élőbeszéd gazdagságát az írásbeli műfajok szigorú szabályainak mellőzésével tették írottá. Évtizedek temérdek történése közül válogatták ki azokat, amelyek bennük a legmaradandóbb nyomot hagyták; környezetükből csak azok az emberek jelennek meg a papíron, akikről fontosnak érzik, hogy szóljanak. Szerkesztenek tehát, válogatnak és művet alkotnak. Az írásra serkentő, sőt, kényszerítő erő csaknem mindig biztos jele a képességnek, a tehetségnek is. Ilyen remeklés volt Tamási Gáspár (Vadon nőtt gyöngyvirág. Bukarest, 1970.) és Győri Klára (Kiszáradt az én örömem zöld fája. Bukarest, 1975.) önéletrajza, de olvashattuk a csongrádi szegényasszonyok, Turiné Cseh Viktória és Kes- kenyné Kovács Verőn könyvét (Szeged, 1967), Berényi Andrásné Nagy Rozália írását (Nagy Rozália a nevem. Budapest, 1975.), az Emlékül hagyom (Bp. 1974.) kötet írásait, vagy legutóbb Gémes Eszter: Mindig magam (Bp. 1979.) című életrajzát. Ebbe a hevenyészett leltárba még belekívánkoznak azok a magnetofonba mondott vallomások, amelyek írói segédlettel születtek: Csa- log Zsolt Parasztregénye (Bp. 1978.) és Pünkösti Árpád: lm, béjöttünk, nagy örömmel (Bp. 1979.) című műve. Ezt a sorozatot gyarapította a bukaresti Kri- terion Könyvkiadó a Salamon Anikó szerkesztésében megjelentetett kötetével, amely öt önéletrajzi munkát tartalmaz. Tamási Gáspár és Győri Klára művei után most újra az erdélyi tájak embereinek a sorsát olvashatjuk. Az önéletírás ugyanis nemcsak azáltal érdekes, mert minden életút egyéni, minden mástól különböző, hanem azért is, mert az ember életének keretül szolgáló szűkebb környezet tájanként is meghatározott. Az eddig megismert életrajzok egy szembeötlő tényt máris megmutatnak: nevezetesen azt, hogy az alföldi tájak társadalma kitermelt egyfajta nagytehetségű, nagyakaratú, szívós asszonytípust, aki mindig kimagaslik környezetéből, erejéből mindig futja a harcra. Ki akart és ki is tudott törni, s életét, bizonyos célba, önállóan tudta irányítani. Lehet, hogy elhamarkodott az ítélet, de úgy tűnik, ez az asszonytípus nem alakulhatott ki másutt, másfajta falusi közösségben, másféle társadalmi környezetben. Erdélyben sem. Salamon Anikó könyvéből az erdélyi tájak szá- zadunkbeli embereinek élete elevenedik meg; végigkövethetjük sorsukat faluról falura, vagy faluból városba, az erdélyi kisvárosok társadalmának peremére, cselédágyra, vagy inasok vackára, ahol is sok küszködés árán megmaradtak. A kötet a bukovinai Andrásfalváról Déva környékére, a Hunyad megyei Csernakeresztúrra települt Dávid Albertné Csobot Borbála szomorú, felpanaszolt életével kezdődik. Árvaság, szegénység, gonosz, iszákos férj melletti szenvedés volt osztályrésze. Megadással tűrte, kiutat nem talált, nem is keresett, egyetlen menedéke a sírás lett. Tizennégy gyermeket szült szerelem nélkül. Kárpótolhatja-e ezért az öregkorban kapott megbecsülés? Stílusa egyenletes, tárgyilagos, nyelve balladásan régies, tömör. Élete a parasztasszonyok szenvedés-története. Magyari Pikó István Magyarózdon élte le életét. Kegyetlen apa, megkínzott, megalázott, korán meghalt anya gyermeke, aki a falusi árvák életét éli Hamupipőke húgával. Legényként is apjáéknak dolgozott, sorsa mégis, mint a kivert kutyáé, az ételt elsajnálták előle, ütik, ha nem is szolgált rá. „... nekifagtam sírni, mint a kisgyerek. Úgy fájt valami bennem belöl. Nem az ütés, valami lelkiismeret, hogy amióta megszülettem, nekem mindig csak a verés, keserűség, fájdalom a részem .. . Hát már nem gyermek vagyok, már felnőtt, Istennek gabonája.” Dávid Albertné az unokái számára írta meg életrajzát, hogy tudják, okuljanak belőle, becsüljék meg, ami jó van életükben: Magyari István panasza a papírt próbálgatja, vajon az elbírja-e. A másik három életrajz olyan emberekről szól, akik a falut elhagyták, városokba mentek, menekültek. Gyermekkoruk színtere hasonló, bár itt- ott meghúzódik a szép is, a kedves élmény, főleg Czirják Gergely elbeszéléseiben. A havasi pásztorkodás vagy a búcsú leírásában egy kissé mintha Tamási Áron hangján szólalna meg. Botos Amália pici gyermekkorától megszolgált bérű cseléd, valamennyiük közül ő a legérzékenyebb alkat: sokféle tehetsége, értelme menekülésre készteti, de ez a menekülés csak az öngyilkossági kísérlet lehetett. Máté Mihály sorsa válik el legjobban pályatársaiétól: ő „finom ember” lesz, majdhogynem úr, szabó, aki szép ruhát, finom fehérneműt hord (ezt többször is kihangsúlyozza), s módja is adódik, hogy gazdag érzelemvilágát kiélhesse, éppen a szerelemben, amely oly kedves neki. Ő boldogan írta le életét, pedig az sem volt könnyű élet, de valahogy mindig a szépet látta meg belőle. Botos Amália és az ő életrajzában az akkulturáció folyamata is nyomon követhető: a hagyományos paraszti kultúrából kikerülő emberek hogyan illeszkednek a városok világába, mit és hogyan próbálnak leutánozni, milyen viselkedésformákat igyekeznek elsajátítani. Pszichológusok és szo- ciográfusok számára gazdag adattárat nyújt írásuk. Valamennyiük élete, mint más parasztíró társaiké is, elgondolkoztathatja a régi falvakért rajongókat. Salamon Anikó okos, szép soraival foglalta keretbe az írásokat s a kötetet gondos tájszótárral egészítette ki. (Kriterion, 1979.) NAGY ILONA 70
