Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Tóth Tibor: Japán utazás

— És úgy gondolják, hogy a zongora, a különszoba vagy a japán út adja meg Krisztina boldogságát?

— Miért, kérem? Egy munkásember nem járathatja zongorázni a lányát? Egy lakatos gyerekének nem lehet különszobája? Ha telik rá? Ezek a dolgok csak a régi világban dukáltak a kisasszonyoknak? Igen, kérem?

— Szó sincs róla!

— No ugye!

— És ... és miért éppen Japánba megy Krisztina?

— Azt nem tudjuk. Azt csak Gábor tudja.

— Gábor?

— Krisztina vőlegénye.

— Van olyan is?

— Ugyebár nem tilthattuk meg: nagyon rendes, komoly ember. Mérnök. Huszonhat éves. És nagyon szeretik egymást Krisztinkával.

(A VŐLEGÉNY)

— Szóval hogy miért megy Krisztinka Japánba? Hm! Azt hiszem, ezt ő maga tudja a legkevésbé. Karácsony előtt találta ki az egészet. Emlékszem, nagyon izgatott volt, amikor kimentem hozzájuk. Elmondta, hogy a szülei aranygyűrűt akarnak neki venni érettségi ajándékul. Körbeforgott velem a szobában. Táncolt, énekelt. Mindig ilyen szertelen, bolondos szokott lenni. Aztán egyszer csak elhallgatott, és maga elé nézett. „Mi baj?”, kérdeztem. Nem válaszolt. Hagytam, mert tudtam, hogy úgyis elmondja, mire gondol. „Te!” fordult hozzám. „Mit gondolsz, megtagadnák apámék valaha valamilyen kérésemet?” „Hogy jutott ez most eszedbe?” „Csak úgy”, mondta, és ragyogni, tündökleni kezdett az arca. Percenként tudott átváltozni. Ezt imádtam benne a legjobban. „Ki kellene próbálni”, folytatta, de én félni kezdtem, hogy butaságot akar. „Ebből valami irtó hülyeség lesz, Kristóf!” Kristófnak hívtam, mert ez a név jobban illett rá, mint a Krisztina. „Igen, valami irtó hülyeséget akarok. Meg is van: egy tigrist!” „Mit?” „Egy tigriskölyköt. Ide a szobámba. És én majd felnevelem. Majd együtt sétálunk az utcán, és mindenki utánunk bámul: ez a Balog Kriszta és a tigrise!” Elnevettem magam, de ő nem törődött vele. „Nem!”, kiáltott fel. „Inkább egy utazást szeretnék.” Gúnyosan jegyeztem meg: „A Holdra?” „Képzeld, nem. A Déli-sarkra!” pattant ki belőle, de én ékelődve folytattam: „Majd utánad bámulunk, és azt mondjuk, ez a Balog Kriszta és az ő jégtörő hajója!” Nekem rontott, két ököllel verni kezdte a mellemet, aztán sírva a vállamra borult, hogy én nem értem meg. Majd hirtelen felkapta a fejét. ,, apán!” Először nem értettem, de ő folytatta: „Azt kérem tőlük, hogy fizessenek be az IBUSZ-ban egy japán útra.” „De ugye, engem is elviszel a zsebedben?”, vicceltem, ő azonban hidegen nézett rám. „Még ma szólok apáéknak.” Tudtam, hogy milyen, hogy ha mondja, meg is teszi, de azért megpróbáltam lebeszélni. „Kristóf, ezt nem szabad!” „Miért? Ez lesz a szeretet próbája. És nem is kell három próba, mint a mesében, csak egy. Egyetlen egy.” És estére beszélt az öregekkel. A többit tudja . . .

— Tegnapig se én, se ő nem szóltunk a japán útról. Moziba jártunk, színházba, táncolni, de erről a témáról véletlenül »cm eji.eí.i.ünk egyeiien szót sem. Besöpörtük a szőnyeg alá. Tegnap otthon voltunk. Elmagyaráztam neki egy matematikatételt, utána hozzám bújt, és váratlanul azt mondta, milyen szép tőlem, hogy nem akarom őt visszatartani, és hogy. . . hogy azért imád engem, mert ilyen jó vagyok hozzá. Nem bírtam tovább. Féléves hallgatás robbant ki belőlem, százszor elképzelt beszélgetések esszenciája, amikor keményen azt mondtam, hogy szerintem ez a japán út jelképe az életének. „Szóval mégis maradjak itthon, ugye?”, kérdezte élesen. „Tudod, mi a tét

41