Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)
.— Á, ördögöt! — legyintett a száraz kéz — sőt, éppeges-éppeg a derék falusiak figyelmeztettek, hogy meg ne próbáljam a víz egy bizonyos szakaszát, pontosabban a Kornis-berek alatt, mert pórul járok!... Később egy öreg vízimolnárral találkoztam, az mondta el alapossággal a dolgot... Élt az ő gyermekkorában, a múlt század hatvanas éveiben két bárónő — a Kornis-grófok rokonai — két kolontos vénkisasszony. Valaha Angliában nevelkedtek, s még öregkorukban is úgy öltözködtek, mint fiatal leánykorukban, Londonban. Ikrek voltak az istenadták s mindkettő legalább két méter magas. A molnár emlékezett rá, hogy amikor a kastély kőkerítése mentén haladtak, derekuktól felfelé kimagaslott a testük, pedig őnéki a kucsmája csücske a kerítés tetejéig sem ért. .. Ezek az óriásnők ott vitték el, az ő malma mellett, színes-tollú, malomkő nagyságú kalapjukat, tarkacsipkés napernyőjüket minden áldott napon, amikor a folyóra jártak, mert — s ezt kellett volna leghamarabb mondjam — szenvedélyes horgászok voltak! Csakhogy a szerencse, amint lenni szokott, nem egyformán kedvezett nekik: Károlina kisasszony mindig kétszer annyit fogott, mint Auguszta. Ezért állandó volt köztük a féltékenykedés, gyakran össze is verekedtek a vízparton. Egy szép napon a folyóra rúgó ősi park, a mai Berek alatt horgásztak, ahol a mederbe fordult százéves platánok gyökerei között megakadt víz óriási csukák és pontyok tanyája volt. Velük volt a molnár bátyja, afféle kicsi inasnak használták, ő kelletett felhúzza horgukra a csalétket, s a halat is ő kelletett levegye, mert az óriáskisasszonyok még kesztyűvel se nyúltak volna hozzá... Na, Károlina bárónő egymás után húzza ki a szebbnél szebb pontyokat, de a másik, Auguszta szegény, még egy kövihalat se fogott. Az irigység marni, csavarni kezdte az epéjét, s rút angol szidalmakkal tört Károlinára. — Maga ördöngös személy, maga boszorkány, s több effélét vágott a fejéhez. Az inas ka már értett valamit angolul, csak hallgatta, és nem tudta, melyiknek adjon igazat, mert szegény Augusztát szívből sajnálta az állandó hopponmaradásért. — Maga az életem megrontója! — csapta földhöz horgászbotját Auguszta; dührohamot kapott, körmét rágta s a haját tépdeste. — Maga miatt maradtam vénleány, mert maga az udvarlóimat már Angliában is elhorgászta! Szívtelen, önző perszóna! — s több effélét kiabált. . . Károlinának se kellett több! Elkezdte hülyézni, mocskolni Augusztát, s megfenyegette, hogy a budai bolondokházába csukatja. Elég a hozzá: rútul egymásnak estek ott a vízparton, a hegyesen kiálló gyökerek és cölöpök felett. Rikácsolva, habzó szájjal tépték egymás haját, ruháját, finom angol horgászbotjukat egymás fején törték szét, arcukat véresre karmolászták, kezüket sebesre marták. S a kicsi inas csak állt ott eliszonyodva és tehetetlenül a két birkózó óriásnő árnyékában. Egyszercsak Károlina bárónőnek sikerült a nővére torkát elkapnia. Két marokra fogta s úgy kezdte el rázogatni a fejét, mint a gyümölcsfát szokás. Auguszta szeme kiguvadt, nyelve kifordult, kontya a veszett rángatásban millió szálra bomolva rengett — s végül a nagy, girhes test csak összecsuk- lott, mint egy üres krinolin . .. Károlina a diadalmámorában rúgott még egyet rajta, hogy bucskát vetve zuhant a mély vízbe, s elmerült. Estében lila napernyőjét is magával sodorta, hogy az, mint hatalmas tavirózsa, úszott tovább a vízen . . . Károlina körülnézett. Hát, meglátja az inast, aki — guvadt szemében az átéltek iszonyatával — rémséges tettének árulója lehet. Vérbenforgó szemmel csapott volna le rá, hatalmas véres keze ismét márkolásra rándult, hogy a legényke hideg bizsergést érzett a nyakán, s usgyé, hanyatt bukfencezett a bokorba, s aztán — amerre a szeme látott — futott tüskön- bokron keresztül, a faluba... így hallotta az öreg molnár! S azért mondta el nekem, hogy oda ne merészkedjem a Kornis-berek alá, mert ott halász még nem úszta meg szárazon! Egy óriási hal, vagy mi — jobb nem is gondolni reá, hogy mi lehet —, úgy megrántja a horgot, hogy az ember agyrázkódást kap tőle. Már nem egy horgász lelte halálát e szörnyű rántás következtében. Aki a botját el nem engedi, fejjel előre hull a vízbe. Valami örvény vagy mi, elkapja s becsavarja a mélybe . . . Á, marhaság, paraszt 9
