Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Hódi Sándor: A „meghívott” halál, Németh István: Egy múzeum tárgyai, Benedek Mária: A képernyőn havazik, Baranyai Júlia: Vízbevesző nyomokon - Fórum-könyvek)
gyi/kosság esetén a legfőbb cél: a tetemet minél gyorsabban eltakarítsuk („aki meghalt, azon már úgysem lehet segíteni”), s igen ritkán indul vizsgálat (önvizsgálat, lelkiismeretvizsgálat) a felelősség földerítésére, az öngyilkosságot kiváltó okok, előzmények, körülmények föltárására. Avagy ez a feladat már végérvényesen a művészet, az egyéni sorsokat föltáró, az egyes emberi életutakat ábrázoló irodalomra marad! A statisztikai adatok is megdöbbentenek, de 4262 öngyilkos halálát nehéz élményszerűen befogadni. Az öngyilkosság gyakoriságában szomorú elsőségünk mellett nemcsak a szociológia, hanem a ka- tartikus hatást kiváltani tudó szépirodalom sem mehet el szó nélkül. Hódi Sándor könyvében egy helyütt elárulja, hogy az öngyilkosság-kutatás területén maga is végzett empirikus vizsgálatot, de ezeket az eredményeit és tapasztalatait ezúttal elhallgatja, könyve mindenekelőtt összefoglal és rendszerez, ismertet és kommentál. Összefoglalja a szakirodalom legfontosabb megállapításait, jelzi az ellentmondásokat, fölvillantja a megoldandó problémákat. Könyve tudományos rendszerezés, amelyet nem kerülhet meg senki, aki a szuicidum bármely részletkérdésével foglalkozni kíván. Igen rokonszenves tudósi alapállása. Minden sorával azt sugallja: komplex probléma az öngyilkosság, s bármiféle egyoldalúság tévútra visz. Nem javall a baj elhárítására orvosságot, de kimondatlanul is jelez két főprobiémát. Az egyik: az öngyilkosság-kutatásban további eredményt főként a mikrovizsgálatoktól, a különféle területi, társadalmi, etnikai stb. csoportokra kiterjedő empirikus elemzésektől lehet várni. A másik: az ön- gyilkosság visszaszorításában a megelőzésre, s az öngyilkosság-kutatásban a „lelki elsősegély-szolgálat” eredményeinek a vizsgálatára az eddiginél nagyobb figyelmet kellene fordítani. • Hódi Sándor könyve jól mutatja a jugoszláviai, a vajdasági magyar nyelvű valóságirodalomnak azt az igényét, hogy még a lokális jellegű kérdésekkel is egyetemes nézőpontból, átfogó megközelítésben, másutt is érvényes tanulságok leszűrésével kíván foglalkozni. Ez az igény nemcsak a szorosabban vett tudományos irodalmat, a szociológiát jellemzi, hanem a szépirodalmat, a publicisztikát, a riportírást is. Németh István kötetének anyagát — mintegy félszáz írást — az újvidéki napilapban, a Magyar Szó-ban megjelent riportjai közül válogatta. Három-négy nyomtatott oldalnyi írások ezek, amelyek a szerző, a kiadó és az olvasó véleménye szerint is megérdemlik, hogy az újságírás betűtemetőjéből átmentőd- jenek a gondolatnak némileg hosszabb maradan- dóságot biztosító könyvtestbe. Ismétlem: újvidéki, vajdasági vagy éppenséggel a jugoszláviai magyarság életével kapcsolatos jelenségekről van bennük szó. Németh István „gyalogló” riporter, sokat utazik, s noteszét, ceruzáját, éles szemét, kitűnő megfigyelőképességét mindenhová magával viszi. Jár az aldunai vízierőmű építkezésénél, megfordul Jugoszlávia különféle köztársaságában, Macedóniában, Hercegovinában, az albán határ közelében, többször és hozzabb időt tölt a dalmát tengerparton, Dubrovnikban, kalandozó kedve az országhatáron is átrepíti, 67-ben utazásra indul a Szovjetunióba, 69-ben Erdélyben találjuk, 75-ben pedig Auschwitzben tesz látogatást. Talán megbocsátható, hogy érdeklődésünk akkor élénkül meg jobban, amikor a dunai vízierőmű építkezésénél a 25-ös barakk lakói között bácskai magyar ácsokra és bánáti magyar építőmesterekre bukkan, amikor Varga Fedorovics Gregorról, a vengerácról, a ruszin származású, de magyarnak mondott hajdani vöröskatonáról készít portrét, amikor a magyar kivándorlókról, az újvilágba „kitántorgottak” leszármazottairól, az idegenbe szakadt magyar vendégmunkásokról, a különféle etnikai átrétegződésekről, a történelmi események hatására bekövetkezett egyéni sorsfordulókról ír. Németh István maga is akkor van elemében, amikor a soknemzetiségű Jugoszlávia mai, sokszínű arcát mutathatja föl. A külföldi utakról készített beszámolók, följegyzések alig haladják meg a konvencionális turista-élményeket, úti-beszámolókat. Az egyhónapos Szov- jetúnió-beli utazás például autóbusszal megtett társasutazás volt, s róla mindössze hat rövid kis tárcát írt. Az erdélyi magyarság életéből is csak néhány néprajzi kuriózumot (Kalotaszeg) látott meg, nem az ottani élet valóságos kérdéseit. Az író nem hangsúlyozza túl a magyar színeket, mindenekelőtt a mai soknemzetiségű Jugoszlávia életét, hétköznapjait ábrázolja a jugoszláviai magyar író módján. Azt a valóságot tükrözi, amelyben él, ahol történelmi realitás a sokféleség és az etnikai különbözőség, ahol nem parancs a homogenitás, ellenkezőleg: az új értékek megszületésére éppen a különbözőségek egymást kiegészítő jelenléte ad lehetőséget. Németh István pontosan, hitelesen ábrázol, pár szóval eleven élethelyzeteket teremt, élő figurákat jellemez. „Megöregednek a házak is. Falaik megroskadnak, ablakkereteik elszuvasodnak, gerendáik meghajolnak, cserepeik bemohá- sodnak. Falaikat időnként kivül-belül újrameszelik, de a vastag mészréteg alatt is látszik a gyűrődés, az idő”— így kezdi például egyik szép írását. „Foglalkozásom,hogy kérdezzek” — jellemzi magát egyhelyütt, s elmondhatjuk, hogy Németh István jól, célratörően kérdez. Kérdései nem tartalmazzák a választ, csak napfényre segítik a válaszadóból. Csak ott érzünk írásaiban merevséget, idegenséget, ahol hiányzik belőle a témával rokon élményi tartalom, a lelki ráhangoltság, amely alkalmassá tenné a benyomások földolgozására, elfogadására, az övétől eltérő hitek megértésére. (Például a dubrovniki és az auschwitzi jegyzetek egy részében.) Németh István könyve árulkodó példa, hogy a valóságirodalomban, a riportírásban is csak a témával való belső azono90
