Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - MŰHELY - „Értékeket óvó bűvöletben” (Görömbei András kérdéseire válaszol: Farkas Árpád)

Sokféleképpen lehet nézni egy világítótornyot. Ha épp csöndes a tenger, azt mondják, égve felejtették benne a villanyt. Ha épp tarajlik, szólnak, mért nem élesebben világít! Nappali fényben, kikötésre alkalmas időben megállapítják félszájjal: áll. De hagyjuk a metaforákat. Dehogyis világítótoronykodom én! Odaférkőzésem vagyon, egyszerűen csak jelezni szeretném a legénység közérzetét, bátorító krónikása lenni az életerő minden körülmények közti továbbműködésének. Az irodalmi életnek még ma is akadnak szárazdajkái, szélárnyékban ülő serkentgetői és hergelői, kik fároszos fényeket várnak a poétáktól, váteszi hangot s magányos kardcsörgető hadrakelést, nem vé- vén figyelembe, hogy valódi poézis mindig csak akkor született, ha költő a zömben élt, együtt borult és vidult közössége mindennapjaival, vált eleven lelkiismeretévé, emelvén, ha kellett ostort is reá, hozott újabb időknek hű üzenetet mélyeiből, látványos és magányos portyákkal nem terelvén figyelmet soha el az együtt-való küzdés feladatairól. Petőfi sokak számára ma is e vátesz-modell. Látni vélik kivont szablyával seregek élén rohanni a csatamezőkön, dalolván harci éneket. Pedig az ő hangja mindig a tömegek mélyéről tört fel, velük együtt-élve, eggyéforrva volt hadviselő; mily nagy nevetség lett volna, ha egymaga vág szembe kivont karddal, csatadallal a Segesvár felől özönlő seregeknek! Szaladt bizony ő is — mely futamodásról ritkán beszélünk, hiszen nem illik kimerevített Petőfi-képünkhöz — szaladt bizony az övéivel együtt, mert ott és akkor e menekülés volt a törvény, a végveszélyben való eggyüvé-tartozás és együttmaradás, -pusztulás kíméletlen törvénye.

— Mit jelent az számodra, hogy romániai magyar költő vagy?

— A megtisztelő megnevezés, miszerint költő volnék, nem tapad annyira romániai magyar voltomhoz, mint azt gondolnád. Én elsősorban romániai magyar állampolgárnak óhajtanám magam tudni, olyan embernek, aki eszmélvén éli ezt az állapotot, és nem csupán személyazonossági igazolványa jelöli azt. Földijeim, ha ma élnének, Mikes Kelemen Zágonból, Ady Endre Zilahról, Arany János Szalontárói, végeredményben szintén romániai magyar költőnek neveztethetnének. Örömet lelek abban, ha a Romániai írók Szövetsége konferenciájának szünetében olyan emberekkel parolázha- tok, kiknek műveit anyanyelvemre fordítgattam, vagy esetleg épp ők fordítanak én- tőlem, s akik pontosan tudják, hogy Kelet-Európábán ma a gondolatnak nem szabad társadalmi hiányérzettel küszködnie, s légszomjjal. Szeretném, ha román írókollégáim, s az érdeklődő emberiség, ki betűimet kézbe veszi, legalább annyira tudnák, hogy mit jelent romániai magyar költőnek lenni, mint jómagam.

— Mit jelent számodra a többi magyar irodalom? Kik állnak közel hozzád ezek költői közül?

— Számomra nincsen „többi magyar irodalom”. A kortárs magyar lírának egyszerre szerencsétlensége, és gazdagságot, sokszínűséget hordozó előnye, hogy csaknem a világ minden pontján művelik. Nem ismerek külön amerikai, skandináviai, ausztráliai vagy éppenséggel párizsi magyar irodalmat, de ott élő költőink a befogadó nép és maguk nemzeti sajátosságainak világhangulatát hozzák, minthogy számomra „helyi sajátosságként” mutatkoznak a párizsi Magyar Műhely szép és elszánt avantgarde kísérletei, poézis-megújításra irányuló törekvései a „világ fővárosában”, hol egy Nobel-díjas verseskönyvét is alig lehet ezer példányban eladni. A romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai magyar irodalom természetesen más, erősebb gyökerekkel fogódzkodik saját hagyományaiba, melyet erősen színeznek mai társadalmi létünk jellegzetességei, de bárhol foganjon magyar vers e földgolyón, az anyanyelv nedvdús hajszálerei, s a megépült tudat révén sokszázados nemzeti költészetünkhöz fonódik. A költészentek e szenvedélyes ragaszkodását még a világnyelvet birtokló, nemzeti szűkkeblűséggel igazán nem vádolható T. S. Eliot is ismeri: „A költészet abban különbözik minden más

69