Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - MŰHELY - „Értékeket óvó bűvöletben” (Görömbei András kérdéseire válaszol: Farkas Árpád)
— Nézzünk még egy pillanatra vissza. Mit hoztak számodra a kolozsvári diákévek' a nálunk legalábbis — legendás hírű Gaál Gábor Kör? Egyátalán: milyen közegben történt költői pályakezdésed? — Az első, ember szeme elé való verset a kolozsvári diákévek hozták. A hatvanas évek elejének-közepének nagy kelet-európai ideológiai-művészeti erjedései bennünket már készenlétben, karmosán és ugrásra készen találtak. Nem lehet nosztalgia nélkül gondolnom a diákbentlakás mosdóinak éjszakába nyúló vitáira, egymás próbálkozásainak kíméletlen zsigerelésére; Jevtusenkót, Voznyeszenszkijt, Váci Mihályt és Tiszta szigorúságot adtunk kézről kézre, s a tragikus körülmények közt elhunyt, nálunknál csak valamivel idősebb Nicolae Labist; fordítottuk már a velünk egyidőben induló, egyetemi kolléga és barát Ana Blandiana és loan Alexandru verseit, irodalmi körbe verbuválódtunk, melyben péntek esténként száz-százhúsz fiatal (korántsem csak bölcsészhallgatók —: munkás, építész- és agrármérnökjelölt) izzott velünk bő hevű viták fényeinél. Ezeknek az együttléteknek köszönhetjük, hogy a nemzedéki érzés és tudat nem rekedt meg a literátornak indulás sáncaiban, ma is kapcsolatot tartunk az élet más-más színterén dolgozó egyívásúakkal — a közigazgatási átszervezés után például a megyeszékhellyé vált Sepsiszentgyörgyre is szinte a Gaál Gábor irodalmi körből érkezett velünk, újságalapítókkal, az a fiatal építészcsapat, mely a kétszeresére növekedett város új negyedeit felépítette. — A második Forrás-nemzedékként léptetek be az irodalomba. Előttetek járt, talán utatokat is egyengetve az első nemzedék. Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és mások. Mi volt a ti nemzedéki összetartozásotok tartalma? Kiket érzel magadhoz inkább közel a romániai magyar írók közül? — Ami az irodalomban való bekéredzkedésünket illeti, kapukat döngettünk, néha nyitott kapukat, melyek mögött olykor tanácstalanul nálunknál idősebb, de hasonló szándékú és elképzelésű emberek álltak —: a hatvanas évek elejétől ugyanis huncut lett volna minden másfajta szándék. Mi nem hoztuk az időt magunkkal, az idő jött velünk, s ami akkor nemzedéki küzdelemnek tűnt, kiderült, hogy ilyen minőségben valótlan, az az idő megszólított minden érzékeny embert. Nemzetiségben, nemzetben, mindennapi létben, s annak perspektíváiban gondolkozni ideje jött ismét, mert íráskultúránk fölött, mint mindenütt Kelet-Európábán még avas fellegek gomolyogtak, melyek már- már félő volt, feledtetik létkérdéseinket. Az első Forrás-nemzedéknek, Lászlóffy Aladárék, Szilágyi Domokosék jelentkezésének ily felleghessegető ereje volt már, s úgy ahogy mondod, csinosítgattak annyi eget fejünk felett, hogy apáink gondjaira a mi napunk rásüthessen. Mi nagyranéző kamaszhévvel, kikezdhetetlennek vélt etikai tartással, borzasán és ingerlékenyen érkeztünk, mondogatván még azt is, hogy míg az előttünk járók a verslábakat mossák, addig nekünk talpra kell állítanunk kételyeinket. Persze, hordalékaival együtt is hasznosnak bizonyult ez a hajdani nekiveselkedés, s kiknek orcáiról az első pofonok nyomai lehervadtak, leghamarabb láboltak ki kudarcaikból. Király Lászlóra gondolok például, szép utat jártak be a poézis mezején. Szilágyi Domokos közben szemünk láttára elizzott, arra is figyelmeztetőül, hogy létünknek nagyhatalma a vers, sok minden ő —: egyszerre bába és sírásó. Ami az én, kortársakhoz való kötődéseimet illeti, Szilágyi Domokosról, Lászlóffy Aladárról, Páskándi Gézáról kéne mindenekelőtt beszélnem, de számomra a nálunknál idősebb Kányádi Sándor és Sütő András valósított meg legtöbbet abból, amit magam is elérni szeretnék. Nemzedékemről sokat és szívesen beszélnék, társaim közül Király László áll hozzám legközelebb, aki oly szépen tud bujdokolni versben és prózában, megvallva közös csikókorunk mély- reszállt élményeit is, hogy néha hosszú utak végén egymásra találhatunk azon az ösvényen, melynek szélén Csiki László cifrázza a beszédet, bűvölvén a hétfejű sárkányt versben, novellában, regényben, drámában és esszében, egy bokorral arrébb Szilágyi 67
