Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Balázs József: A fekete parádé (elbeszélés)

A táncosnő akkor már belekarolt Hamalába és úgy bámulta a bokrokat a hosszú templomkerítés mellett.

— Egyszer már voltam ilyen tetszhalott — kezdte újra az öreg. — Úgy alakult az életem, hogy egy nap és egy éjjel bújdosnom kellett... Ez bárkivel előfordulhat. És akkor én kimentem a határba, és jobb híján belefeküdtem egy búzatáblába. Vasárnap délelőtt volt, zúgott a fejem, a föld meg nyomta a bordáimat, az az igazság, hogy szenvedtem. És akkor úgy éreztem, hogy meg kéne halni. Elképzeltem, hogy ha most én nagyon akarom, akkor meg tudnék halni... Kikapcsoltam az agyam, lassan kényszerítettem magam, hogy elszakadjak a világtól, a földtől, már-már úgy éreztem, nem is vagyok én már tetszhalott — itt már többről van szó, amikor messziről csengettek. A hegyről vezetett egy széles út, jöttek az emberek és csengettek... A ministráns csengetett, ott jött a pap is, meg komoly férfiak, asszonyok ... A búzatáblához jöttek. A pap a nagy füstölővel megszentelte ... Búzaszentelés napja volt. Hanem egyszercsak nyulak ugorhattak fel az emberek előtt, a pap előtt is, mert ugyebár, már akkor is elég sok bolond ember élt a földön, szóval, a férfiak a nyulak után eredtek. Futkostak a búzatáblában ... Az egyik férfi még engem is észrevett, de nem foglalkozott vele. A nyúl jobban érdekelte.

— Nyulak után futkosni, elég bolond dolog — jegyezte meg a festő.

— Ők tudták, hogy mire fel futkosnak — biggyesztette el az ajkát az öreg.

— És hol történt ez? — kérdezte a festő.

— Valahol a Kárpátok alatt. Sohasem jártam ott búzaszentelés előtt — emlékezett a volt cirkuszi fullajtár. — Ha te vagy a helyemben, megfestetted volna, merthogy nem mindennapi kép volt az. Ások bolond paraszt kezét-lábát törte, hogy fogjon egy nyulat.

— No ilyet aztán nekem ne mondjon ... A paraszt nem annyira bolond, hogy a nyulak után futkosson, — vitatkozott a festő. — Pár gyerek ugrálhatott maga körül — tette hozzá gúnyosan.

— Lehet, régen volt — válaszolt nagysokára Neumann úr.

Azután nem beszéltek erről többet.

A táncosnő megint rágyújtott.

— Várunk valamire? — törte meg végül a csendet a festő.

— Most már itt a hajnal — mondta az öreg.

— Azt mondja? — ásított egyet Hamala. — Akkor várjunk — tette hozzá.

A táncosnő anélkül, hogy az öreg megkínálta volna, megitta az utolsó csepp bort is, aztán még szorosabban Hamala mellé húzódott, s azt a dalt kezdte dúdolni, amit az utazás elején.

— Pedig azért mentem a színházba, azért vettem a jegyet neked is, hogy cirkuszt lássunk. Egy Karandást... Ha most itt lehetne velünk — motyogta Neumann úr.

— Ne legyen telhetetlen — intette le a festő.

— Pedig ha én ezt előre tudom, ha előre tudom, hogy egyetlen egy bohóc sem lesz! Dehát mindent nem tudhat az ember, mert egyébként is annyi mindent nem tud az ember ... Pedig legalább ezt okvetlenül tudnom kellett volna.

— Ne legyen telhetetlen — csóválta meg a fejét újra a festő.

— Talán igazad van, ami a kirándulást illeti. Mary látott egy igazi magyarországi hajnalt. Nézd csak, az már a Nap lesz! Lassan kitisztul a világ, a hajnalhoz már csak Karan- dás klarinétja hiányzik.

— Hiányzik, hiányzik — bólintott rá egyet a festő. — Majd egy másik alkalommal elhozzuk — és egy nagyot ásított.

Neumann úr erre a valószínűtlen kijelentésre bekapcsolta a motort, hogy elinduljanak vissza a városba, de előtte még tegyenek egy tiszteletkört a hajnalodó falu közepén.

(Részlet egy hosszabb ciklusból)

21