Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Balázs József: A fekete parádé (elbeszélés)
mintha be lenne kerítve. Amióta Hamala ismerte, ez volt az első igazán figyelemreméltó mondat, amit a nagy festő valaha is kigondolt, mert Hamala nagyon jól tudta, hogy Zámbori csak hihetetlenül szorgalmas ember. A világról szerzett összes élménye festmények nézegetéséből, elemezgetéséből származik, és számára a világ csak annyi, amennyit ások hülyére bámult festményből megérthet, vagy megérezhet. Ennyi volt tehát Zámbori, no meg egy kis technikai újítás, mert kitalált valamit, olyasfélét, futott át Hamala fején, hogy ezentúl háttal állva fest és nem szemtől szembe. Tudta, hogy most egy kicsit igazságtalan Zámborival szemben, dehát a technikai újítást Hamala komolytalan dolognak tartotta, Zámbori ezzel palástolta, hogy az eredetiség mennyire távol áll tőle. Valahogyan így értékelte Hamala, ám most mégis kissé javult a véleménye, mert olyasfélét is írt Zámbori, hogy egy ideig nem akar festeni, csak magával foglalkozik, s hogy amit eddig csinált, egy fületlen gombot sem ér, s úgy érzi, mintha be lenne kerítve. Hogy miképpen, azt nem részletezte, ám Hamala úgy sejtette, pillanatnyi megtorpanásról van csak szó. Lehetséges, hogy már nem imádják úgy, mint régebben, de az is meglehet, hogy valami egészen más, valami sokkal érthetetlenebb és mélyebb dologról lehet szó, ezért is akar találkozni vele. És arról is írt, hogy nagyon sajnálja Hamalát, mert ha időben emeli fel a fenekét a székről, akkor már régen taníthatna a főiskolán. Dehát nem, nagyon sokan sokkal hamarabb emelkedtek fel a székről, ott forogtak állandóan a nagyhatalmú tanárok körül, Hamala pedig nem mutatta magát kellőképpen ... Zámbori egyre ismételgette, hogy ezen múlik minden, ő nagyon jól tudja, tapasztalhatta már másutt is. A levél végén Zámbori állást ajánlott: a hegyekben egy kis szobát, egy gyár közelében, ahol kisebb dobozokra mintákat kellene rajzolnia. Dobozrajzoló lenne, ám a saját kedvére is dolgozhatna. Szerinte kiváló lehetőség, s Hamalának ki kellene használni. Az állásajánlattal nem is törődött sokat Hamala, de amikor reggel felkelt és frissnek érezte magát, s odalépett az ablakhoz, eszébe jutott Zámbori patetikusan fogalmazott pár szava: be vagyunk kerítve. Igen, ezt írta, s Hamala elnevette magát, mert nem hitt Zámborinak. A megfogalmazás módja jelezte, hogy a világhírű festő hazudik, ez is csak póz, lehetséges, hogy Zámbori hallotta valahol, aztán most elsütötte a levélben. Jó pontokat akart nálam szerezni, gondolta Hamala, s bár nem szívesen fogalmazta meg, de sok apró kis jelből érezte, hogy valamilyen rejtett forrásból származó fölénye van Zámborival szemben. Mintha kisebbrendűséget érezne iránta a már világhírű festő, valami olyasfélét képzelt róla, amiről pedig nagyon jól tudta Hamala, hogy törékeny és szánalmas része az egyéniségének, tulajdonképpen csak arra felel meg, hogy az öreg cirkuszi fullajtárral kora reggeli kábulatban, félig eszméletlenül az élet értelméről fecsegjen. S az a bizonyos fölény, amelyet Zámborival szemben kivívott magának, egyike lesz azoknak a megfejthetetlen titkoknak, amelyeknek sohasem találja meg a magyarázatát. Ennyit legalább már tud, ezt bizonyosan tudja. Mint ahogyan azt is, hogy azért maradt le ennyire Zámbori mögött — hiszen végülis lemaradt — mert későn, mert egyáltalán nem emelte fel a fenekét a székről. Hamarabb kellett volna, s most ott tartana, ahol ő. Hát csak ezen múlott. Ennyivel is okosabb vagyok, morfondírozott magában, amikor Neumann úr, miután megitta a rumot és ki- krákogta magát, újra visszatérítette az elkezdett beszélgetés fonalához. — Nem olyan nagy baj az, ha nem emeli fel időben az ember a fenekét . . . Nagyobb baj az, hogy be van sűrítve az emberiség élete a génekbe. Ne is csodálkozzál. Abba a pár kis nyavalyás génbe. A háborúk is. Én mondom. Mert nemsokára a te életedben is lesz még háború. De nem olyan — és itt jelentőségteljesen felemelte a hangját az öreg — de nem olyan, mint a Széchenyi-huszárok korában. Hajjaj. . . Dehogyis. Az igen. Ott még a gének is csodákat műveltek, mert igazán nagy csoda és elfelejthetetlen zene volt az, amikor tizennégyezer kard egyszerre kiszisszent . . . Még ma is sokszor elképzelem. Egyszerre kiszisszent — szótagolta. — Azok voltak ám az igazi huszárok. Fejük fölé 14
