Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - SZEMLE - Romsics Ignác: Bács-Kiskun megye múltjából II. A kései feudalizmus kora (Szerkesztette: Iványosi-Szabó Tibor)
a források arról tanúskodnak, hogy . a XVI. század közepi Kecskemét egyike volt a török hódoltság legfejlettebb, legnépesebb mezővárosainak.” Ezt persze eddig is tudni lehetett. Mészáros azonban minden korábbi szerzőnél gazdagabban és alaposabban dokumentálja állítását. Jó lenne, ha tanulmányának monográfiává fejlesztett változata, melynek elkészítésére a szerző előszavában ígéretet tesz, minél előbb az érdeklődők kezébe kerülhetne. Iványosi-Szabó Tibor (a kötet szerkesztője) tanulmánya Kecskemét és a kuruc mozgalom ellentmondásos viszonyának, valamint a kuruc hadsereg összetételének feltárásához fontos, s több vonatkozásban úttörő hozzájárulás. A korabeli összeírásokat hasznosítva Iványosi-Szabó statisztikai módszerekkel állapította meg, hogy 1704 elején a város hadrafogható férfilakosságának 15%-a teljesített katonai szolgálatot Rákóczi hadseregében. Ez magas arány, s cáfolja, de legalábbis árnyalandóvá teszi azt a leegyszerűsítő véleményt, amely szerint Kecskemét is az ún. kétkulacsos cívisvárosok közé tartozott volna. Figyelemreméltó megállapítása a tanulmánynak az is, hogy az 1704 elejéig hadbavonultak többsége, egészen pontosan 75%-a házzal rendelkező gazda, ill. e gazdák hozzátartozója volt, s nem szolga és cseléd, akiknek a bevonulási aránya csak 1704-től kezdődően nőtt meg. Gyetvai Péter a 10 települést egyesítő ún. tiszai koronakerület (a tiszai határőrvidék jogutódja) XVIII. századi újranépesedésével foglalkozik. A határőrvidék 1750-es feloszlatása után a szerb lakosság jelentős része elhagyta korábbi településeit. Nagy földterületek maradtak műveletlenül, s a telepítés ezért elkerülhetetlen volt. Különböző levéltári anyagok, elsősorban a Kalocsai Érseki Levéltárban őrzött bérmálási anyakönyvek alapján Gyetvai azt tárta föl, hogy a telepesek honnan érkeztek. A mintegy 3000 telepes 10%-a a mai Bács-Kiskun megyéből jött, közel 20%-a Bács-Bodrog vármegyéből. A valamivel több mint 50%-nyi „máshonnan érkezett” telepes származási helyét a szerző nem adja meg, pedig ez sem lett volna érdektelen. Kissné Mező Gyöngyi Kunszentmiklós XVIII. századi demográfiai viszonyairól írt. A munka legérdekesebb része az össznépesség számának három metszetben (1720, 1785, 1801) történő meghatározása. Érdekességét az alkalmazott (ún. családrekonstrukciós) módszer adja, amelyet két francia kutató dolgozott ki az ötvenes években, s amelyet Magyarországon a hatvanas években próbáltak ki. A módszer lényege az, hogy a kutató nem a megbízhatatlan országos összeírások, hanem a helyi egyházi anyakönyvek alapján határozza meg a népességszámot. Sajnos napjainkig csak néhány magyar település demográfiai viszonyait dolgozták fel ilyen módszerrel. Annyi azonban már az eddigi eredményekből is látszik — Mező Gyöngyi tanulmánya is ezt bizonyítja —, hogy a magyarországi népesség török idők alatti pusztulása korántsem volt akkora, mint amekkorára korábban becsülték. Az Acsády Ignác által feltételezett 2 és fél milliós népességszám (1715—1720) például az újabb kutatások szerint semmiképpen sem reális. Ezzel szemben valószínű, hogy még a 4 milliót is fölülmúlta. A potnosabb szám további olyan jellegű kutatásoktól várható, mint amilyet a szerző Kunszentmiklós vonatkozásában elvégzett. Novák László a XVIII. századi Pest-Pilis-Solt vármegye ún. alföldi vidékeinek (a Kiskunság kivételével lényegében a mai Bács-Kiskun megye) településrendszereivel foglalkozik tanulmányában. Vizsgálja a birtokviszonyokat, a határhaszná- latot, s magát a településrendszert. írása, melyet a Mária Terézia-féle Úrbérrendezés kilenc kérdőpontjára adott községenkénti válaszok közlése egészít ki, elsősorban néprajzi és agrárgazdasági megfigyelésekben bővelkedik. Eperjessy Kálmán a II. József-féle katonai felméréshez tartozó ún. Országleírás Bács-Kiskun megyei, ill. hajdani Bács-Bodrog vármegyei vonatkozású fejezeteit tette közzé — eredeti, tehát német nyelven. A dokumentum mindazok számára felbecsülhetetlen értékű kútfő, akik Duna- Tisza köze XVIII. századi kultúrgeográfiai viszonyai iránt érdeklődnek. Településenkénti részletezésben a következőkről tájékoztat: a helység földrajzi elhelyezkedéséről, szilárd építményeiről, történelméről és néprajzáról, valamint a vizek, erdők, rétek, földek és utak milyenségéről. Dicséret illeti a szerkesztőt, hogy a tér- és időbeli korlátok ellenére ilyen magvas tanulmányokat és ilyen fontos dokumentumokat tudott egyetlen kötetbe foglalni, s dicséret a tipográfust (Tóth Sándor) és az illusztrátort (Bodri Ferenc), akik az igen ízléses külsőről gondoskodtak. ROMSICS IGNÁC 87
