Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - SZEMLE - Kósa László: Jakó Zsigmond - Juhász István: Nagyenyedi diákok 1672-1848
JAKÓ ZSIGMOND — JUHÁSZ ISTVÁN: NAGYENYEDI DIÁKOK 1662—1848 A 17. században kedvelt jelkép volt a poraiból újjáéledő Phoenix madár. Jobb szimbólumot aligha lehetne találni a fényes tettek és bénító vereségek századában életre hívott nagyenyedi iskolának. Erdély aranykorában született, fejedelmi alapítótól, Bethlen Gábortól, de már egy emberöltő múlva, 1658-ban tatár hordák gyújtották föl. Biztonságot keresve helyezte át Apaffy Mihály Gyulafehérvárról, eredeti helyéről, birtokainak központjába Nagyenyedre. Amíg azonban a bizonytalanságot valóban fölváltotta a megmaradás bizonyossága, nehéz évtizedek teltek el. 1704-ben és 1707-ben császári hadak égették ismét porig a kollégiumot, de ez a század a kezdetek rombolásai után mégis meghozta nyugalmat, amelyet ugyan az ellenszenvvel viseltető Habsburg-hatalom birtokperekkel és más nehézségek támasztásával gyakran zavart. A kuruc háborúk dúlásainak sebei begyógyultak. A hadi események a két fűzfa regényes történetévé oldódtak az emlékezetben, de amidőn a nemzeti és polgári szabadság hajnalán a diákok és tanárok joggal remélhettek a korábbinál Ígéretesebb jövőt, ismét lesújtott a háború. 1849. január 8-a szomorú napján a román fölkelők megrohanták a védtelen várost és az iskolát. Mindegyik pusztulás szörnyűséges volt, de ha lehet rangsorolni, ez volt a legborzalmasabb, a város az emberéletben, a kollégium a könyvtárban, iratokban, gyűjteményekben esett kárt sosem tudta pótolni. Valóban csak a puszta falak és szerte a világban a tanítványok maradtak meg, s az újra talpra állást annak köszönhette a Bethlen Kollégium, hogy minden jó iskola és a régi diákok kapcsolata ezernyi hajszáléren át a halálig tart, ők segítették újjászervezni, fölépíteni. A nagyenyedi iskolának sok jeles növendéke volt, ebben az új iskolatörténeti munkában azonban nem a nevezetesekről olvashatunk, nem a kimagasló szellemekről, akiknek életútja többnyire igen messzire vitt az alma matertől, hanem az egyszerű tanulókról, a mindenkori tömeget alkotókról, akik a hátteret adtak a csúcsteljesítményekhez. A kötet két tanulmányból és egy terjedelmes adattárból áll. Juhász István tanulmányának címe „Diákélet a Bethlen Kollégiumban”, a Jakó Zsig- mondé „A Bethlen Kollégium diáktársadalma a feudalizmus korában”. Az egybecsengő címek azonban két különböző műfajú írást takarnak: a Jakóéforrásföltáró, a Juhászé esszébe hajló tanulmány. Juhász többnyire ismert szakirodalmi tényekre hivatkozik, de azokat új szempontok alapján megvilágítva tárja elénk. Jakó figyelmének középpontjába egy kéziratos forrás áll. Amenynyiben különböznek, annyiban ki is egészítik egymást. Juhász István tanulmányának jelentősége mindenekelőtt az, hogy tájékoztatja az olvasót Erdély leghíresebb iskolája első két évszázadáról. Mintegy bevezeti a másik tanulmányt és bevezeti olvasóját is az iskolatörténetbe, mert a régi munkák már nehezen hozzáférhetők. Amellett példázat is ez az írás. Olyan mozzanatokat emel ki a históriából, amelyek ma az egész társadalomnak tanulságul szolgálnak. Az enyedi diákok állásfoglalása és magatartása szinte minden időben befolyásolta a tanári vezetést, az iskola sorsának alakulását. Sajátos „diák respublika” uralkodott. A diákönkormányzat vezetőit igazságos úton választották, kellő időben újították. Az iskola alaptörvényeit — melyeket Juhász István részletesen elemez — a jó rend és fegyelem érdekében minden diáknak szigorúan be kellett tartania. Kemények voltak, de egyikmásik ma már megmosolyogtatja a mai olvasót. Mi-mindent követeltek és tiltottak az öltözködés, viselkedés terén, bizonyos azonban, hogy a maguk idején a helyükön voltak és hozzájárultak a fennmaradáshoz, a diákönkormányzat pedig méltán foglal helyet a múlt demokratikus hagyományai között. Melyek voltak a diákság szemében a legfőbb értékek? A tanulás és a szabadság. Mint minden jó iskola, az enyedi is teljes szellemében a tanulásra ösztönzött. Nem volt kötelező a tudományokban való jártasság, de aki Enyedre ment, azt az ismeretszerzés önként vállalt kötelessége kötelezte. Szorosan összefüggött vele a szabadság fogalmának többrétegű értelmezése. Nemcsak úgy ragaszkodtak hozzá, mint a fiatalság, mely minden időben legkevésbé tűri a társadalmi korlátozottságot, gyűlöli a hatalommal való visszaélést, hanem annak okán is, hogy a tanulás nyújtotta társadalmi fölemelkedés sokuk számára a szabadság egyetlen útjaként kínálkozott. Érték volt a közösség érzése, az összetartozás tudata is, a műveltség mellett az a nagyon fontos, láthatatlan útravaló,amelyet a kollégium avégzősök szívére helyezett. Hozzátartozott a diákság szelleméhez a minden körülmények között embernek és jellemnek maradás parancsolata, amin mit sem változtatott, hogy Enyeden is akadtak — hanyagságból vagy a rátermettség hiányából fakadóan — rossz diákok, sőt besúgók is, amint arra a diáktársadalmat árnyaltan ábrázoló Juhász István figyelmeztet. Jakó Zsigmond különösen sokat foglalkozik a tanulás nyújtotta társadalmi emelkedés lehetőségének kérdésével. Munkájából csupán egy pászta a tanulmány, a nagyobbik rész az 1662—1848 közötti diáknévsorok gondos publikációja. Alapjául az égésekből csodával határos módon megmaradt aláírási jegyzőkönyv szolgált, melyet a református kollégiumok szokása szerint a felsőbb osztályba lépő diákok rendre aláírtak, alávetvén ezzel magukat az iskola törvényeinek. Ezt a foliánst már a kortársak is anyakönyvként 82
