Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Hegyi Imre - Kovalik Márta: Profán ballada
RIPORTER: Mit oldott volna ez meg? KISLÁNY: Azt hiszem semmit, csak... csak egy ilyen gyerekes dolog volt, hogy most azonnal végezni vele. RIPORTER: Ha azt kérdezem, van-e olyan értelemben édesapád, mint korábban, akkor erre... KISLÁNY: Nincs. RIPORTER: Szóval nincs. KISLÁNY: Nincs. És nem is lesz soha, azt hiszem. RIPORTER: No dehát egy tető alatt éltek. Milyen élet ez? KISLÁNY: Játék. Mind a ketten játszunk. RIPORTER: Hogy fogadtad, amikor már a személye is megrajzolódott annak a valakinek, aki édesapád mellett akar tovább élni? KISLÁNY: Sajnos előtte is ismertem már, mert úgy kezdődött az egész, hogy először az én barátnőm akart lenni és azt hiszem ez abszolút nagy negatívum volt. És utána már ... már nem tudtam befogadni. RIPORTER: Úgy érezted, hogy céllal akar barátkozni? KISLÁNY: Akkor még nem tudtam, hogy céllal és barátommá fogadtam, csak később tudtam meg, hogy céllal történt az egész. RIPORTER: És úgy érezted, hogy megloptak? KISLÁNY: Igen, és hogy nagyon becsaptak. RIPORTER: No de, ha jót tett az édesapádnak ez a kapcsolat, akkor hogy lehetett benned ez a végső következtetés, hogy neked nincs helyed ebben a közösségben és szakítanod kell az apáddal? KISLÁNY: Mert elvette tőlem aput és már nem az enyém. És mert anyutól is elvette. Most már anyué sem. RIPORTER: Gyűlölted apádat? KISLÁNY: Igen. RIPORTER: Ilyenkor mit mondtál magadban? KISLÁNY: Bárcsak ne lenne, vagy nem tudom, bárcsak egyáltalán ne lenne apám, vagy ... vagy csak egyedül lennék. RIPORTER: Kegyetlen szavak. KISLÁNY: Volt idő, amikor úgy érzem, mintaszerű családi életet éltünk. így ketten, apuval. Nagyon jó volt, én mostam rá, főztem, vagy a nagymamám főzött, takarítottam, vasárnap délutánonként elmentünk valahova és nagyon jó volt. Este mindig beszélgettünk. Az ágya szélén ültem és megbeszéltük a napi dolgokat. RIPORTER: És közben szinte lábujjhegyen mentetek el a lezárt szoba előtt. KISLÁNY: Igen, mind a ketten azt hiszem nagyon tiszteltük. RIPORTER: Jelentkezett-e egyáltalán benned olyan érzés, hogy azért ez nem normális, ez nem huszadik századi, nem mai ez a fajta emlék-megőrzés, amely a végén béklyót rak a továbbélők vállaira. Nem volt benned ilyen gond? KISLÁNY: Nem tudom, én nem tartom magam huszadik századinak. Valójában úgy érzem, hogy modern vagyok, de bizonyos szempontból azt hiszem nem. Például ebben az esetben sem. Anyut nagyon szeretném megtartani életem végéig, és én még mindig ugyanúgy tisztelem és azt hiszem jobban szeretem, mint életében. RIPORTER: Nem hatások dolgoznak benned, esetleg az ugyanazon tető alatt élő nagyszülők véleménye? KISLÁNY: Nem tudom. Nagyszüleimnek nagyon sok hibája van, de öregek, és ezek az öregséggel együttjáró dolgok és természetesen nem tetszett nekik, hogy apu odahozott valakit, egészen más okokból, mint nekem. RIPORTER: Mik voltak ezek az okok? 61
