Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - VALÓ VILÁG - Kamarás István: Oknyomozás és célkeresés (Halasiak városuk művelődéstérképe előtt)

volna, mert a srác azt kérdezte, miről beszélgessünk. A lány azt javasolta, hogy Bachról. Erre a srác elképedt, azt mondta neki: ’bakkfitty’ és otthagyta.”

Esküdni mertem volna, hogy az együtt muzsikáló zenetanárok között virul legerősebben. Össze tud jönni a többi tanárral? Barátkoznak? Vannak jó kapcsolatai? így faggattam azt a Pestről Halasra menekülő zenetanárt, aki itt találta meg — a halasi gyerekekben — a tiszta forrást. „Érdekeset kérdez. Egy tanárral igen. Vele van több mint kollégiális kapcsolatom. No, és a gondnoknővel, meg a takarítónővel van még bensőséges kapcsolatom. A többi kollégával nem. Valahogy nem erőltetjük.”

A nyomok a pedagógus KISZ-szervezethez irányították. A város fiatal pedagógusát animálni próbáló fiatal pedagógus arról panaszkodott, milyen nehéz fellendíteni a 45 fős társaságot. „Vagy én nem vagyok eléggé agilis hozzá, vagy a társaság túl passzív. Már annyifélét megpróbáltam: beszélgetés a város vezetőivel, találkozás pszichológussal. Télapó ünnepség, vetélkedő, városismereti verseny, de nemegyszer a programok megkezdése előtt öt perccel derült ki, hogy megfeledkeztek róla. Most már kezdek megrendülni, és nem hinni benne.”

F. Nagy József tanár urat ezúttal nem az utcán, hanem munkahelyén látogattam meg. F. Nagy tanár úrra várakozva egy őszülő tanárnővel beszélgettem: „Tudja, az a borzasztó, hogy az én eszményképemet már nem fogadják el. Az emberek és a gyerekek is ma már valahogy mások. Minket Zóján neveltek, én még Németh Lászlóval úgy vagyok, hogy még nem olvastam, mert még nem jutottam fel hozzá. Többször elkezdtem, de képtelen voltam végigolvasni. Tudja, valahogy nagyon elrontottuk a gyerekeket, leszoktattuk arról, hogy gondolkodjanak. Nem tudom, tényleg nem tudom, hogy mit lehetne csinálni. Csak erőlködöm. Van a tananyagban ilyen, hogy irodalom és valóság, ez megfoghatatlan a gyerekeknek. A lenini visszatükröződés-elmélettől kezdve minden benne van, ismeri. Gondoltam egyet, megálljatok csak, megtanítalak én benneteket. Van itt a Csipkeház sarkán ez a modern Dózsa-szobor. Elmentünk oda és tudja mi a legérdekesebb? Nekem ez a szobor tetszett, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért tetszik. Azoknak a gyerekeknek meg abszolút nem tetszett. Ez kétségbeejtő.”

F. Nagy tanár úr még mindig nem jön. Nézem a folyosón a könyvkirakatot és ráismerek a tanár úrra. A vitrinben ott láthatók F. Nagy tanár úr régi füzetei, az UNESCO kultúrameghatározása, Ortutay Kis Magyar Néprajz, régi krónikák hasonmásai, és gyönyörű kézírással egy Móra-idézet: „Nem fecske módra kell átsurranni az irodalmon, a könyvön, meg is kell abban merülni.” Ő nagyon is ott áll már mögöttem és szabadkozik: „A rajzaimmal, meg ezekkel a dekorációkkal, és minden alkalommal megpróbálok olyan miliőt teremteni, hogy az a gyerekeket megragadja. Talán nem az a legfontosabb, amit lát, hanem az, hogy milyen szépen vágom ki a betűket a papírból, hogyan rajzolom le, talán érzi, hogy hetekig, éjszakákon át dolgoztam rajta. Azért sem szólok nekik, hogy segítsenek, csak elkezdem csinálni, megvárom, míg rajban gyűlnek körülöttem, hogy segíthetnek-e. Ezt egyesek a tanárok közül a részemről nyüzsgésnek tekintik. Van olyan, hogy egy gyerek azt mondja, ’tanár úr kérem, nekem szavalnom kellene, tessék már nekem egy verset választani’, akkor én nem mondom azt, hogy ’Kisfiam, én nem értek ehhez, nem vagyok humán szakos, fordulj a magyartanárodhoz!’ Vagy, ha egy gyerek eldobja a zacskót, nem azt mondom, ’kisfiam, ne dobd el!’, hanem fölveszem, a kezébe adom, vidd fiam, dobd a szemétládába. Említettem, hogy példaképem, a falusi tanító, aki egyben faluja fűszerese, orvosa, jogásza, békítője, a termelő tevékenység irányítója, mai szóval közművelője. Ebben a tekintetben kellene sokkal-sokkal többet tenni a mai pedagógustársadalomnak.”

58