Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
— Adott magára? — Mindig. — És a foga? — Félek a fogorvostól. — Senkitől sem kért, mindenkinek ígért. Segítőkész? — Ha az én életem nem sikerült, legalább másokon segítsek. Itt benn is megtiltották,hogy több csomagok kérjek, mert szétosztogattam mindent. — Vagy harminc bugyit, a férje meg zsíroskenyéren él! — szól közbe a főnevelőnő. — Szóval segítőkész, és milyen még? Milyen ember? — Notórius hazudozó vagyok. És makacs. Amit a fejembe veszek, azt megcsinálom. Korábban Hévízre utaltak be mindig. Nem tetszett, ott csak a vakok, meg a sánták vannak. Mindenki mehet máshová is, csak én nem? Nem vettem be a gyógyszerem, elkapott az epilepsziás görcs, majdnem belefulladtam a vízbe, de ráírták a papíromra: „Hévíz nem javallt!” — Szeretne nagy ember lenni? — Hiába. — Hogy lehet valaki befolyásos? — Ha becsületesen dolgozik. — És a férje? Ő becsületesen dolgozik, nem? — És megbecsült tagja a társadalomnak, én meg a szemét közé tartozom! Búcsúzóul fogadkozik: — Soha többet! — Megkopogtatja a fejét. — Ha feljönnek a vörös hangyáim, akkor sem! Ránézek a magyaros térítőmre és eszembe jut Kalocsa! Elvezetik. Most sokkal kisebb, mint amikor nevetett. — Asztalos János! Mond magának ez a név valamit? Apró betűs név a hatalmas postaládán: Asztalos János né. Csupán ennyi, az nem áll előtte, hogy özvegy, pedig Asztalos János ezredest idestova huszonkét éve gyilkolták meg a budapesti pártház előtt. Becsöngetek. A csupa vibrálás asszony gyanakvó, majd indulatos: riportom csak Asztalos János neve nélkül jelenhet meg! Megírás után becsöngetek ismét: ehhez kérem a nevét! Elolvassa és bólint. — Csak a nyilvánosság rehabilitálhatja, először miért riadt vissza mégis tőle!? — Nem mai ez az ügy, de sokkját még érzem, és arra vágytam, hagyjanak békén, sületlen cikkekkel ne háborgassanak. A tárgyalás idején kértem a nyilvánosságot, de akadt, aki hallani sem akart róla, mivel az asszony vezetők neveivel is dobálózott. És Asztalos János becsülete, meg az enyém, az smafu? Az erkölcsi kár nem számít!? Nem is tudom, az fájt-e jobban, ami történt, vagy ez. Érti már az indulatom és az aggodalmam? Ezt tetőzi, hogy férjem áprilisban lett volna hatvanéves. így emlékezzünk? De nem elég emlékezni, emlékeinket óvni is kell, és tisztán megőrizni. — Hogy derült ki a csalás? — Még 1959-ben felhívtak Tatabányáról, hogy ez a nő az én nevemben tevékenykedik Esztergomban. Feljelentettem, de akkor nem történt semmi. Vagy négy évvel ezelőtt egyre többen üdvözöltek azzal: hallották, hogy férjhez mentem! Fájt nekem, mert olyan emberek, elvtársak mondták ezt, akik hosszú idő óta ismerték felfogásom, jellemem. Később jelentkezett egy volt parádi beteg, egy elvtársnő. Még ő is azt hitte, hogy Kovács Mária „Asztalos János fiatalkori botlása”, első felesége! Azonnal feljelentettük őt, hogy ne árthasson tovább. Elsősorban nem is rá haragudtam, hanem azokra, akik gazsuláltak neki, éltették a csalást. Akikben nem volt önkritikus bátorság a történtek után meghívni, ismerjen már meg az az Asztalos János brigád engem is! Egyébként a történtek előtt vagy két évvel jártam az üveggyárban, az egyik fiammal együtt az üvegfúvást is megpróbáltuk. Ezt a kis hamutartót kaptuk emlékbe az igazgatótól, 78
