Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
— A lakásra a pénzt mikor kell átadnia? — Nem kell nekem pénz! Majd hozok csekket és azon befizetik! A doktor ellágyult a választól és beosztottja lakáskérvénye mellett, átadta az asz- szonynak saját a Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntetésért írt kérvényét is. — Hogy bízhatott meg benne, amikor tudta, hogy nem az, akinek mondja magát? — kérdem a doktort. — Jól esett, hogy végre valaki biztató szavakat és neveket mond. Az ember, aki másutt nem talál támaszt, örül, ha valaki segít rajta. — Ennyire fontos volt önnek a kitüntetés? — Igen. — Hiúságból? — Is. És a családom, környezetem miatt — mondja, majd fejtegetni kezdi, hogy az ilyen emberekre a panaszok intézését kellene bízni, hisz így is, hány jó ügyet elintézett! Álmodozás, mondom magamban, amikor befordulok a Köztársaság térre. Itt ölték meg Asztalos Jánost, itt váltotta az ő nevét parlamenti belépőkre Kovács Mária! — Az országház tatarozásától függően 1600—4000 jegyet tudunk kiadni, a fenyőünnepségre a 319 fővárosi úttörőcsapatnak, tíz-tíz jegyet kapnak a megyék is — mondja Haraszti István, a Budapesti Úttörőelnökség megbízott osztályvezetője. — Mindig akad egy pár szülő, nagyszülő, aki, mint a színházba, ide is szeretné elhozni a gyerekét, unokáját. Nekünk újból és újból el kell magyarázni, hogy a belépőt jutalomból kapják a gyerekek, hogy a csapatnál ezek elosztása segíti a közéletiségre nevelést, a demokratizmust. Van, aki megérti, van akivel kölcsönösen keserű perceket szerzünk egymásnak. Hogy „Asztalos Jánosnéval” miért tettünk kivételt? Férje neve kapcsolódik ehhez az épülethez, róla neveztük el az egyik vezetőképző altáborunkat is. Amikor az asszony „tolószékből telefonált”, munkatársam megígérte az unokáinak a jegyeket. — A nő feltűnően rosszul öltözött volt, ezért nagyon megnéztem. „Mit néz, nem nekem kellenek azok a meghívók, tessék, itt a személyi igazolványom, én csak megbízást teljesítek!” — mondta. Aztán később „Asztalosné” felhívta egyik munkatársunkat: „Nyugtassa meg Haraszti elvtársat, azt az alacsony elvtársnőt én küldtem, nekem hozta a meghívókat!” — Asztalos János! Mond magának ez a név valamit?! Ajaj! A minisztériumban úgy működik ez a kérdés, mint egy kézigránát — fedezékül nagy tekintélyű pártfogókat húznak maguk elé. A beutalókat aláíró dr. Szentessy István főorvos, osztályvezető-helyettes — a harmadik helyettes! — már régen nem a szanatóriumokkal foglalkozik, olyan nagy ügyeknek lett a gazdája, mint például a veseátültetés. Kérdezhetném, milyen eredménnyel járt nyugati tanulmányútja, miként szervezik Svédországban a veseátültetést; gondolom, ebben az esetben is zseniális írásaimról és kedves orvos barátaimról beszélne, hiszen ezekből készült. De minden nyájaskodás elmúlik egyszer, a főorvos közli: csak tájékoztató beszélgetést folytathat velem! Ezt én úgy értem, hogy ő tájékoztat engem, de a szavait nem adhatom a szájába. Később kiderült, tévedtem, ő úgy értette, hogy rólam tájékoztatja a főnökeit, aztán megpróbálják megakadályozni, hogy bármit is írjak az ügyről. De lássuk a felemás beszélgetést, amiben a kérdéseket én vállalom: — Indokolt volt a beutalás? Ha igen, miért kell visszafizetni a kezelési költséget? Ha indokolatlan volt, miért nem úgy döntött az elsőfokú bíróság, hogy azt önnel, a beutaló orvossal fizetteti vissza? 75
