Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
kitör a csihari engem is, meg az áldozati nadrág körül csaholó kutyát is. Végre a férfi kidugja a fejét az ajtón: „Mégis eljött?” — olvasom le az arcáról. Akár csak Frankné a lagziban, nem találja a helyét ez a család sem a társadalomban. A férj bányamérnök, az asszony könyvelő, ahogy környezetük mutatja, pontos, rendszerető emberek mindketten. Van szép házuk, kocsijuk; tiszta szobájuk zsúfolásig megtömve parádsasvári ólom kristályokkal, csak épp egyszem lányukból nem akar sehogy orvos sikeredni. A szülői vakság sok botorságba beleviszi az embereket, s ez ellen a marxizmus—leninizmus esti egyetem sem véd. Becsapódtak. Istenem, okosabb emberekkel is megesett már, de mikéntek között azért ég és föld a különbség. És ahogy mentegetőznek! Miután lányuk az orvosegyetemi felvételin csak 14,5 pontot ért el, beállt a szanatóriumba nővérnek és ott ismerte meg a befolyásos asszonyt. („Emlékeztetsz a kislányomra, ő is épp ilyen korú!”) A mama lekáderezte az asszonyt, aztán meghívta magukhoz, családi körben mégis fesztelenebbül lehet protekciót kérni! Meglátni és összebarátkozni egy pillanat műve volt! K-né azt vallotta, mélyen meghatotta a nő életének története, de gondolom, nem volt hatástalan az sem, hogy megígérte: „elintézi, ne kelljen még egyszer felvételizni”. Ez azt jelenti, hogy Emesét alacsony pontszáma dacára felveszik! Szóval „barátságba kerültünk” — mondja K-né. Ennek megfelelően az asszonyt vagy tízszer vendégül látták. Aztán amikor nem tudott választani a barátságból felajánlott likőrös és boros ólomkristálykészletek között, mindkettőt utána vitte a szanatóriumba a kislány. (Semmi jelentősége nincs, csupán Kovács Mária agyának kiszámíthatatlan bakugrásait bizonyítja, hogy Emesének azt mondta: az akkor éppen érvényes férje a Merkur kereskedelmi igazgatója. Miért éppen az!?) K-ék szeretnének rajtam mihamarabb túladni. A kristályokhoz és hibátlan rendhez, urám bocsá’ még a kis vörös kutyához is passzoló nett, kontyos asszony közli, sajnos a másik szobában is vendégeket hagyott. Miért nem mondják, hogy nem kívánnak velem beszélni? Sem hideg, sem meleg? — Megkérdeztük mi a titkárnőt is, másokat is, hogy ki ez a nő. Hát különszobát kapott, a minisztérium utalta be, aztán egy hetet, még egy hetet, még egy hetet hosszabbítottak neki, mi pedig már nem tudtunk visszalépni! Ezért bűnhődjünk két év múltán is? A kislányunk második gimnáziumban tbc-s lett, és a szanatóriumban eljegyezte magát az egészségüggyel. Mi azt hittük, ez az asszony rendes, becsületes ember, aki tud segíteni. Ez olyan nagy bűn, hogy bennünket ezért el kell ítélni? jegyzetelek, de közben az motoszkál a fejemben, dehogy is akartak ők visszalépni! A papa vitte kocsival Egerbe Kovács Máriát, de elmentek vele Pestre, az egyetemre is, miután már nem is volt Párádon! Közbeszól a férj: — Mi csak azt szerettük volna, hogy a gyerek elérje a felvételi pontszámot! — Tanulni kell! — bizsereg a nyelvemen a mondat, de hallgatok. A mama valamit megérezhet, mert azt mondja: — A szorgalma átlagon felüli, nagyon akar! De megmondta ez az asszony, és ebben igaza volt: „Hiába éri el a pontszámot, ha nincs protekciód, mit érsz vele!?” A szomszéd szobában tényleg mocorog valaki, mennem kell. Megígértetik, hogy nem írom ki a nevüket. Hálából búcsúzóul a mama még kiönti a szívét: — Mennyit okultunk a történtekből, nem is tudja! — Nagyot sóhajt és csak aztán folytatja: — Nem szabad hinni az embereknek! Kulcsmondat! Aláhúzom kétszer: no, majd itt bevágom a gyeplőt hű de mély gondolataim közé! — aztán Párádtól Pestig csak a bárgyú reklámocska bukfencezik a fejemben: 67
