Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - Sz. Erdene: Vadásztörténet (Mai legenda - Vinkovics Judit fordítása)

„Ez a mi vidékünk!” — mutatott maga elé. Baldzsinszüren nem gondolta volna, hogy ilyen szép, sima tisztás található a nagy sziklarengetegben, szirthalmaz között. ,,Ó, hiszen ez valóban a kerek mindenségi” — kiáltott fel meglepetésében. Páraködbe burkolódzott keskeny patakocska, partján mandulafák, szilfák nőnek hellyel-közzel. Egészen közel, lent a patak partján két fehér jurta látszik. Három rőt kutya fut ki eléjük, de gazdájuk parancsszavára meghunyászkodnak, s csak Baldzsinszüren vadászkutyájának szaga miatt kerülgetik őket dühösen morogva. Amikor a pányvázó oszlophoz kötik lovaikat, hosszú, fekete varkocsú fiatal nő lép ki a jobb oldali jurtából, körülnéz, majd eltűnik, szélesre tárja a jurta ajtaját, s a hótól megtisztított fekete földre fehér nemezt terít. „Apám, hogy s mint járt útjában-dolgában? Vendégünk befáradna-e otthonunkba?” — kérdezi az érkezetteket. „Valóban a mesék országába érkeztem” — csodálkozott el a vadász. Bent pompás, tűzött díszű takarók fedik vastagon a földet, s a jurta hátsó, északi részében festett mintájú láda áll. Rajta kívül egyéb, felesleges holmijuk nincs; tiszta, takaros család. Az apó leánya, Altandzsigd, azaz Aranytörzsű Ezüstfűz, igen szép. Ha feléd néz, mintha a Nap ragyogna, ha másfele néz, mintha a Hold fénylene reád. A szomszédos szállás az öreg fiáé volt.

Baldzsinszüren a téli éj csillagai alatt világló Ih Bőgd hatalmas fehér csúcsát csodálva, elgondolkozva üldögélt. „De túlontúl tágas földre születtünk mi! A hegy is csak hegy, az ember is mindenütt csak ember. Bizony, de szép ez a leány! Az Altajban magányosan növekvő ezüstfűz . . . Mese ez, mese . . .” Baldzsinszüren, a hangajvidéki vadász, feljött a fenséges Bőgd hegy tarajára, hogy a foltos, fekete párducot elpusztítsa. „Milyen tágas, milyen szépséges a vidék! Ó, gyönyörű Hangajom!” — ábrándozott hirtelen szülőföldjéről. Az Ih Bőgd havas csúcsának a Hold fényében feketén- fehéren csillogó szirtjei szinte nyílként törtek a gyémántékű csillagoktól fénylő, mélységes fekete ég felé. Mintha csak azt mondanák: „Emberfia, te, ha erőd van, jer ide!” így hát a hangajvidéki vadász, Baldzsinszüren, a góbi hatalmas hegysége taraján a messzi vidék leányának szépségétől majdnem elveszítette a lelkének gyeplőjét, mégis — mi mást mondhatnánk róla — férfi lelke a havas hegycsúcs után is vágyva mereng. Másnaptól hát nekiindul a fekete párduc nyomába. Az emberek azt beszélték, hogy csak egyetlen fekete párduc él itt a környéken. Akkor meg aligha gondolhat arra, hogy e nagy hegység sok kőfolyamos szirtje, szurdoka, szorosa közt a vadat fölleli. Mégis, ha a szállásokhoz jár és kecskéket ragad el, akkor talán, ha nem szerencsével, hát megérzéssel ráakadhat — indult Baldzsinszüren bizakodva.

A napok csak teltek-múltak, a fekete párducnak pedig se híre, se hamva. Talán azért rejtőzött a sziklák hasadékába, mert megtudta, hogy idejött a hangajvidéki nagy vadász? A sziklákon járva Baldzsinszüren elszaggatta csizmáját és asszonya varrta kurta bőr nadrágját. Most, amikor a téléjszakai csillagok alatt egy szikla tetején ül lesben a párducra várva, asszonya helyett inkább Ezüstfűz alakját látja újra meg újra,ahogy szép fekete hajfonata úgy bomlik és omlik alá, mint a télben sem fagyó, zubogó víz, és akinek tevecsikó barna szeme úgy szórja a fényt, mint valami sátorbelsőt bevilágító apró napocska, és bátortalanul, mégis pajkosan mosolyog. Mintha valóban a mesék országába jutott volna, csak az a csuda fekete párduc, csak az nem kerül elő. Hát ha nem, majd holnap. És akkor majd Baldzsinszüren megmutatja, hogy milyen nagyszerű vadász. Azt nyomban lelövi, aztán viszi majd az ezüstfoltos bársonyfekete prémet a lánynak, Ezüstfűznek. így álmodozott. „Majd holnap” — ezzel tért meg minden este. Végül aztán Baldzsinszüren kezdte felejteni a fekete párducot, és már azon gondolkozott, hogy a karám rendbeszedésének ürügyén hogyan maradhatna otthon. Bár meg-megrántotta lelkének gyeplőjét, szívét mégis megsebezte Ezüstfűz minden mozdulása, minden moccanása. Talán mert eszébe jutott az otthona: „Hát az én Hangaj- ban élő asszonyom vajon most mit csinál?” — egy napon azzal ment el, hogy vadászni

31