Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Sükösd Mihály: A törvénytevő (elbeszélés)
keltétől számítják majd nagykorúságukat. Lehet, hogy legközelebbi találkozásunkon ők vádolnak engem, én igyekszem védeni magamat. Minden lehetséges, de én bizakodom. Óvatosan bizakodom, mi mást tehetnék? Rám bízott munkámat elvégeztem, munkavégzésemben körültekintőbb, most következő döntésemben igazságosabb aligha lehetnék, megtettem, amit szerepem, körülményeim meghatároztak, megtettem, amit szerepemet, körülményeimet ellenőrző szabadságszükségletem megkövetelt. Késza leltár. Hiánytalan, mert nem hagytam ki, nem mulasztottam el semmit. Hiányos, mert ismerni vélem a rajtam nem számonkérhető, döntésemmel el nem érhető, elvont, egyetlen, oszthatatlan igazságot. Nem vagyok bizonyos benne, de óvatosan remélem, hogy bármi történik velük döntésem nyomán, olyanok lesznek, akikre számíthatunk. Számíthatunk rájuk, javítva folytatják botladozá- sunkat, tevékenységükkel irtják gonosz emlékeinket, együtt örülünk, ha országunkban új városrész épül, ha tizedértékkel nő az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Közös örömünket előlegezem heverőmön hanyatt dőlve, Boccherini csellóversenyét hallgatva, utolsó cigarettámat elnyomva, önmagam, ügyfeleim, országunk sorsán eltűnődve. Holnap dönteni fogok, ma még, most még korlátlanul, meghatározva, szabadon, szükségszerűen választhatok. Heverek, zöld hegyoldalon út kanyarog felfelé, felhőtlen napfény, fenyők, tölgyek, bükkfák erdeje, csobogó patak, ugráló mókusok a faágon, őzcsaiád a tisztáson, lebegő pisztrángok a patakfelszín alatt, együtt, egyszerre figyelik az úton felfelé törekvő menetet a hegy csúcsán, magasan odafent Utópia kastélya szikrázik, acélból, üvegből az úton Middlesex bentlakóinak menete kanyarog halál, hol a te hatalmad, legelői Bethlen Gábor lovagol, galambszürke dolmányban, a független Erdély címerével ékes fejedelmi süvegben, a fehér csillagos, fekete ménen, így lovagolt a szultáni követ sátra elé, Erdély függetlenségét kialkudni, kiharcolni mögötte a napsütésben, éppen a tölgyfák közé érve, a felfelé tartó utat taposva Széchenyi István gróf az Akadémia testületé elé járul, az első ipartanodák alapítási díját kívánja befizetni Eötvös József báró túldohányzott hörgőit szellőzteti a fenyőtűlevelek illatában, az országgyűlés szónoki emelvényére lép, a zsidók egyenjogúságáért, a kötelező elemi iskolai oktatásért, a közbörtönök fűtéséért emel szót Simon András befejezett, végleges kéziratait szállítja két degeszre tömött bőrtáskában, menet közben megmártja kezét, arcát a patakban, rövidlátó szemével méregeti, meddig tart még az út Veréb és Okos vállán ásó és hegesztőpisztoly a bunkósbot helyett, a csíkos vadmalac- kölykökre kíváncsiak a bokorsűrűben, nem maradnak el a menettől hosszú a menet, legvégén az osztályvezető bíró gyalogol, boldog, hogy a vonulás részese lehet, mégis hiányt érez, maga mögé nyújtja kitárt tenyerét Hol van most Berzi Jakab? vagy észreveszi az érte kinyújtott kezet, felbukkan, lihegve felzárkózik, tenyér fonódik tenyérre, hosszú a menet, talán a legvégén Berzi Jakab és az osztályvezető bíró gyalogol, kérdezik, hallgatják egymást, összeigazítják lépteiket vagy nem veszi észre, nem akarja észrevenni, elhárítja, talán jelen van, de megfordul és lefelé gyalogol, a közös menettel ellentétes irányba, a közös menetnek hátatfordítva és akkor Utópia kastélya ragyog a napsütésben, Utópia nagyon messze van, Middlesex minden bentlakója derekasan igyekszik felfelé, de ennyi elég az önámító reményképzetekből, mert tudom, hogy 15
