Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Csalog Zsolt: Az a jó közép
szerencsém volt — habár énnekem nem szokott szerencsém lenni, inkább pekkes vagyok mindenbe. Mer például más csinálhat akármekkora szabálytalanságot, elmegy — de én csak fél lábbal lelépek a járdáról, engem elkap a rendőr és fizetek. Úgyhogy meg is szoktam már, inkább nem csinálok semmit, mer nincs hozzá természetem! De az biztos, hogy a katonaságot megúsztam. Pedig elég sokmindenbe benne voltam — mégse volt probléma. Összesen két nap fogdával megúsztam a két évet! Pedig csináltunk annyi mindent! De az ember valahogy mindig elsimittatta. Jó helyem volt, gépkocsivezető voltam — hát ez is nagy előnyt adott. A másik meg, hogy költöző alakulat voltunk. Itt töltöttünk le Vácon hat hónapot, utána meg mentünk Győrbe, építettük magunknak az új laktanyát — és evvel el is ment az idő. Hol melózott az ember egy kicsit, hol lógott valamennyit — és már el is szaladt az a két év. Elég sokszor itthon is voltam, mer közel voltunk, meg könnyen is mozogtam — ki lehetett bírni. Különben katonaságnál tanultam meg kocsit vezetni tulajdonképpen — előtte már levizsgáztam, de ott rázódtam bele, rutint szereztem: húszezer kilométert lenyomtam különböző teherkocsikon. Dógoztunk mezőgazdaságba is egy hónapig, fuvaroztam ott is — szóval nem az az igazi katonaélet volt ez. Nameg a másik: hogy egy jó társaság jött össze. Ott befogadták az embert! És ott egy szakasz, az TÉNYLEG egy szakasz volt, egy test egy lélek! Ha vót benne egy csibész, a többi kiállt érte! Mer az ment, hogy mindenki eggyér, egy mindenkiér! Úgyhogy ha mondjuk egy ellógott, a VÉGTELENSÉGIG falaztunk neki! Volt olyan hogy álltunk büntetésbe két ellógott emberér, órákon át! És tudta mindenki, hogy hol vannak, de senki meg se nyikkant, nem köptük be! Aztán jött a törzsfőnök, és elzavart minket a francba. Mer rájött, hogy úgyse fog megtudni semmit! — Nem érdekel hol vannak, menjenek a fenébe! Na szóval, ilyen banda volt ott. Nagyon jó haver mind! Összetartottunk! És ez egy érdekes dolog, mer volt ott olyan egység is, hogy meg tudták volna fojtani egymást egy kanál vízbe. Nálunk meg pont fordítva! Ha valaki valamit csinált, ki mertünk állni érte, hogy ezt Ml csináltuk — és az a fura, hogy a górék se haragudtak ránk ezér, a vége az lett, hogy még inkább mi voltunk a kedvencek! Hát aztán leszereléskor széjjelszéledtünk, nem maradt kapcsolat eggyel se — de bármikor bármelyikkel összefutunk az utcán, örömmel megismerjük egymást most is. Hiába vót csillagos, akkor sincs harag! Én csak eggyetleneggy emberre haragudtam ott meg — de az jobb, ha nem kerül elém. Azt nem felejtettem el máig se, pedig már négy éve, hogy leszereltem! Mer egy szemét vót, egy húgyos szar! Őrségbe vótunk, kiskatonák, kopaszok, még a régi baraklaktanyába. Nyár vót, meleg — és a szomszéd toronyba a gyerek elaludt. Elálmosodott, oszt hozzáfogott és szunyáit. És, jött kintről egy kocsi, nem hozzánk tartozó tisztek. Hát én füttyögettem ott a komának, meg mindent elkövettem — de ez föl se vette, aludt tovább. Ezek meg kiszúrták, hogy elaludt az őr. De nem lett belőle semmi különös, nem lett volna semmi! Eltelt már egy HÓNAP, és ez a szemétláda akkor jött elő! Jöttem volna haza, szabadságra, föl voltam már öltözve kimenőruhába, papír aláírva, minden — és akkor ez a Mózes tizedes lement az ügyeletes tiszthez, és elintézte, hogy én ne mehessek szabadságra, amér nem szóltam, hogy elaludt az őr! De egy HÓNAPRA rá! A papírt áthúzták, gyerünk vissza — és EGÉSZ NAP EGYEDÜL takarítottam benn a körletet, eltávozás helyett! Hát e zt a hapsit én ott helybe meg tudtam volna ölni. Minden további nélkül! Úgy megvágni}, hogy megdögöljpn! Egy piperkőc selyemfiú, szar buzi, mindig a legkülönfélébb kölnik^szprék — ÁLLATI egy manusz volt! De senki nem csípte, mindenki 45
