Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - MŰHELY - Pintér Lajos: Csapdák

magyar költők versei az ifjúságról. Azokat a mindenkori legszebb verseinket kell megkeresnem, amelyek a „fiatalnak lenni” előbb vázolt hármas kérdését vizsgálják. Naplóm végére érve itt sem beszélhetek másról. A körülöttünk levő világot kerestük eddig magunkban, értelmeztük tudatunkban. Keressük végül s végre magunkat a körülöttünk levő világban.

Farkas Árpád Köszörű-időben című versében kérdezi hittel: „Marad a láz, ugye fiúk”?! Kérdéskörünknek ez a középpontja. Sok mindent kellene elmondani ifjúságunk okán és jogán. Vajdasági antológiákat, folyóiratokat olvastam sorozatban. Azt tapasztaltam, hogy az irodalmat a publikációk szerint harmadrészt a klasszikussá formálódó öregek képezik; harmadrészt az 1940—45 táján és után születettek, alkotópályájuk csúcsán. Harmadrészt pedig már az 1950 táján és után születettek legújabb kirajzása járul az irodalom életének egészéhez! Arányaiban így van a Vajdaságban, s azt hiszem, nincs nagyon másként Magyarországon sem. Ha másként van, akkor annyiban: az 1940 és 1950 táján születettek határozottabban egy nemzedékké szorultak, s csak így együtt jelentik most irodalmunk harmadát. Már statisztikailag elvitathatatlan tehát, hogy a fiatalok új és új nemzedékei jelen vannak az irodalomban és a társadalomban. Azt mondom: statisztikailag, és úgy fordítom magyarra: formailag. Mert az arányok és a tényleges lehetőségek között kiáltó az ellentét. Azt hiszem, a fiatalok már termelhetik az irodalmat, kultúrát, de javait kévéssé fogyaszthatják. Lehet, hogy megharcolja még egyszer társadalmunk az esztétika osztályharcát is?

De késik még a termelési folyamatba való bekapcsolódás ideje is. Az alkotói folyamatba kapcsolódás ideje. Egyik barátom, „pályakezdő” fotós dantei elhatározásáról tudósított: életútjának felén, harminchárom évesen nagyobb kiállításra készül. Életútjának felén járva alkotói útjának elején áll? Hogyan jött létre ez a megkésés az én nemzedékemnél is? A felnőtt pályakezdők nagy csapatára hogyan tekintene a kamasz Rimbaud, s a tizenhét évesen kész költő, József Attila? Hogyan lassult meg alattunk a Föld mozgása? Átmeneti korban élünk — írják a bölcsek kövére. Ebben az átmeneti korban talán lassúbb az élet szívverése is. S e lassított szívverés következménye a mai helyzet? Kérdés kérdésnek hátán; önmagunkat keressük e kérdésekben.

Lapozgatok egy könyvet, s eddig ismeretlen Nagy László-vallomásra bukkanok. A Menyegző című verséről mondja Nagy László: „annak idején alcímet kívántam írni, de nem tettem. Ezt most bevallom önöknek, a Menyegző alá odagondolhatják a következőt: írtam a romlás és romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen az ifjúságért.” „E visszavonó erők ellen” kell antológiámban a verseket hadrendbe állítani. Nagy László mondatait pedig a válogatás elé, a sereg élére állítani. Mást még mit tehetnék? József Attila, látjuk, tizenhét és harminckét éves kora között volt költő. Életkora szerint is egész életében, alkotó idejében fiatal volt. Aki szélesebb nemzedékemben harminckét évet betöltvén szól csak, az pedig sose szólt, cselekedett alkotó módon fiatalon. Kikopik életünkből így a fiatalság ihletése? Kikopik a csikó-lét s marad az igavonó „lóság”?

Bárhogyan is legyen, „ifjúság” szavunk harmadik jelentése, az örökösen őrzött ifjontiság, fiatalosság soha nem volt még oly becses, mint éppen most. Soha nem volt oly végső esély. „Marad a láz?” — kérdezem tehát helyettetek is, és általatok is. Reggelenként borotválkozáskor pedig vallatom a tükröt; „lélekben szakállasodva” állok-e előtte? „Müssen” felnőtt „sollen” kamaszként; azt hiszem, így állunk előtted, tükör. S ha azt a bizonyos lelki szakállunkat megpillantanád, tükör, már nem kell sajnálnod a borotvapenge nyomán kiserkenő vérünket. De szökésünk nyomvonalát nem lesz módod megpillantani!

79