Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Jékely Zoltán: Valencia (elbeszélés)
áldott éjszaka ördögök dombéroznak a fejem felett! Mit vétettem én, hogy itt kell éljek, ebben a Sodomában!... Gy. szíve elszorult, s kevesen múlt, hogy elébe nem borul, vagy kezet nem csókol a kísértetnek... Hányszor, de hányszor hallotta volt hegedűje kedves cincogását! S a zeneterem pianínóján milyen áhítattal figyelte szivarfüstös, vékony, mozgékony ujjait! S a hegedűvonó vége hányszor koppant a fejebúbján, ha rosszalkodott, vagy figyelmetlen volt a leckeórán!... „Gábor bácsi, drága tanár úr" — kívánkozott ki belőle — de az a bűnös reménység, hogy a voltaképp meg sem kezdett műveletet a szeparéban újra kezdheti, s a banya jöttéig elvégezheti, felülkerekedett, s megilletődé- sét palástolva, sietett megnyugtatni a kétségbeesett embert: méltatlankodása jogos, valóban felháborító, mi folyik itt! A maga részéről bocsánatot kér, s a háziasszonyt, mihelyt a korcsmából hazajön, figyelmezteti... A hatalmas, csupacsont aggastyán fürkész szemmel nézett körül, mintha a háziasszonyt keresné, de egy szó nem sok, annyit sem szólt. Tartózkodó, gyanakvó viselkedése arról árulkodott, hogy Gy.-ban a kiszolgált félvilági táncosnő alkalmi gavallérját „tiszteli”. Tetőtől-talpig végigmérte, s a búcsúzás fura módját választván, felemelt nádbotja kampójával megfenyegette, kifordult a folyosóra s eltűnt a lépcsőház irányában. Gy. csak ezt várta: rögtön a fekhelynél termett, a függönyt félrecsapta. A leány félig betakarva, hanyatt hevert s javában fújta a kását; pucér lába kinyúlt a pokróc alól s össze-összerándult: valakit vagy valamit rugdosott álmában. A félóra lejáróban volt. Békében hagyta. Elővette pénztárcáját, belenézett: egy ötvenes és két húszas minden vagyona. Az ötvenest szépen, szembeötlőn az egyik pohárba dugta, a lemezt lekapta a korongról s kisurrant az ajtón. A hosszú folyosón észrevétlenül lopakodott a lépcsőházba. Ott már sötét volt, a jövőmenők kölcsönösen felismer- hetetlenek ... Gyorsan, lábujjhegyen surrant volna ki a kapun, de a sötét ajtókeretből hirtelen elébe állt a hatalmas aggastyán. — Egy szóra, fiacskám! — suttogta s kíméletesen, s már nem bottal csak felemelt mutatóujjal fenyegette meg. — Ez egy rosszhírű ház, valóságos bűntanya!... Ha még- egyszer meglátlak, írok atyádnak, akinek a nevét, ebben a házban gyalázat volna kiejteni! ... Gy. rémületében s szégyenében a lemezt tartotta mentségül maga elé. — Az átkozott Valencia! — nyögte ki. — Csak ezért jártam itt... — Vigyázz ezzel még rútul megjárhatod, csak ennyit mondhatok!... — fokozta korholását az aggastyán; volt növendékét szánakozva végigmérte s eltűnt a falmélyedésben. Gy. tanácstalanul bámult utána; lélekjelenléte cserbenhagyta, nem merte megkérdezni, hogyan értse ezt. Ajtó nyikordult, távolodó léptek kongtak visszhangosan, s elhaltak valahol. Most már szabad volt az út. De előbb kikandikált a kapun: nem jön-e valamelyik irányból a banya? Senki se járt az uccán. Futva, figyelve, meg-megállva lopakodott ki a Duna-partra, s csak ott pihent meg a villamos-megálló ívlámpája alatt. A szemerkélő, szitáló ködben kései utasok ácsorogtak; megjelenése feltűnést keltett, s mintha összesúgtak volna mögötte. Hát hogyne! Felsőkabát, kalap, esernyő nélkül, egy lihegő s hóna alatt meztelen gramofónlemezt szorongató alak!... De ő mégsem előlük kapdosta jobbra balra a fejét: tekintete a megtett útvonalat pásztázta be minduntalan. Mi lesz, ha Borsos Gábornak eszébe jut még valami: az aluljáróból, vagy valamelyik fa mögül feléje imbolyog, s újra leckéztetni kezdi, ennyi ember előtt? . . . A bűnjel a hóna alatt... Zavarában már-már azon volt, hogy a lemezt, mint valami nagy lapos követ kacsázó mozdulattal a Dunába dobja — de meggondolta magát, s csak 39
