Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Jékely Zoltán: Valencia (elbeszélés)
miért, miért nem, attól a lemeztől fosztotta meg, amelyikért voltaképp a többit is megvásárolta, s amelyikért—érzelmi értékére tekintettel —, no meg a leányzó csábító mutatványáért, — nagyiéi kűségi rohamában három húszas helyett százas bankóval fizetett... Tudta, veséjébe látott az ármányos némber, hogy amikor csomagolás közben, figyelmét kijátszva, a Valenciát elsinkófálta, mitől fosztja meg? Leopoldinát még csak táncra sem kérheti holnap, sem holnapután! Hát még attól, hogy legalább addig a pontig jusson, melynél az a három velőtrázó csengetés szinte a mennyezetet is rászakasztotta — attól a csodától milyen reménytelen messze zuhant!... A konyakosüveg, amikor segítségéhez folyamodott, már a hajdani Chartreuse színeiben ragyogott a kezében. Bátorságot ivott: kellett is ahhoz, hogy az elsinkófált lemez visszaszerzésére rögtön felkerekedjék. Minden áron! Mert a banya holnap újra kiül a standjára, csalo- gatónak a Valenciát teszi fel, s eladja az első járókelőnek ... A budai oldalon majdnem olyan sötét volt, mint a háborús években, de a túlsó partról átragyogtak aDuna-parti sétány s a rakpart fényei. Valahol aVízivárosban egytoronyóra nyolcat kongatott... Átrohant a fahídon, aztán villamosra kapaszkodott, s az utolsó útszakaszt ismét gyalog, a loholástól már akadozó lélegzettel tette meg . . . Befordult a sötét mellékutcába, be a másikba, melyben már senkise járt, s hirtelen szorongás fogta el: hátha késő, mindenképp késő ez a mentőakció, a házat meg sem találja, s ha meg is, a kapu zárva, vagy a lakásba nem engedik be: a bűn barlanglakok az igazak álmát alusszák ... A házfalak tövében haladt, benézett a kapualjakba, majd fel, az emeletekre, hogy valamiből ráismerjen arra, melyet keres, s közben átkozta magát, hogy az utca nevét hagyján, de még a házszámot sem jegyezte meg, amikor egyszercsak, — mintha a föld alól áradna, a csatornákból, vagy honnan — egyenest a szívébe zubog a Valencia. Széles, hajdan szénásszekereket is befogadó, hasadozott, kilincse-vesztett nagykapu előtt állt. A muzsika onnan tódult, de már az egész uccát betöltötte, mint templomhajót az orgona. Nem, nem volt belülről elreteszelve, sem megtámasztva ez a hatalmas barna, vas- pántos kapu! Mihelyt a tenyerét rányomta, engedett, hátranyílt, hogy szinte berogyott a kapualjba. Balkézfelől a falban mély, sötét ajtókeret, fölötte, magasan, petróleum- lámpa sárga lángja éppenhogy a lépcsőt világítja. Felrohant a lépcsőn, végigsurrant a folyosón, s ott találta magát a konyhaajtó előtt. A félhomályos udvarban ekkor foszlottak el a Valencia utolsó akkordjai. De bent világosság volt, ha nem is olyan mennyei, mint azelőtt, hanem mintha egye-két szál gyertya pislákolna. — Egy életem, egy halálom — vett nagy lélegzetet, mint a víz alá merülő, és kopogtatott. Kulcs csikordult, az ajtó arasznyira nyílt, s megjelent a varangy-pofa. De alig lehetett ráismerni, úgy kikenceficézte magát. Vastagon rúzsozott szája széles vigyorra torzult. — Tudtam, hogy visszajön, úgy éljek, tudtam! — üdvözölte, s csuklóját elkapva, berántotta a konyhába. Gy. bocsánatkérés-félét makogott, magyarázkodni próbált, de a banya egy legyintéssel elhallgattatta s így szólt: — Már egy órája csak ezt játsszuk! Merthogy az úrnak ez a kedvenc darabja! Gy-t erre a kijelentésre csodálatos biztonságérzet fogta el. A falra szerelt sárga-piros lámpácska jóvoltából bizalomgerjesztő volt maga a félhomály is, s abban a bútorromoknak barátságos, szelíd állatalakokat öltött körvonalai. . . Hát még az asztalon a megzavart lakoma maradványai: kenyér, sonka, s tortaszeletek papírdarabon, vagy tányérokon, s köztük a délceg borosüveg, mint pásztor a nyája közepén!... S ha még kételkedett volna a háziasszony szavaiban: a két gyalog-pohár mellett a szép talpas kristály- kehely látványa meggyőzhette: valóban várták, őt várták itt személy szerint! Szeme még e csendélet kívánatosságán merengett, amikor a széparé felől szöszmö- tölést hall, a függöny szétrebben, s a lidércecske kidugja borzas fejét. — Huhú! — 37
