Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)
nem akarnak; csak szavaik magabiztosak, céljaik nem. Aki magabiztos, az persze lehet félkegyelmű is; ha félkegyelmű, akkor bocsánatos a maga- biztossága ... Az ember sajnos természete szerint, eredendően szánalomra méltó . . . Meg kell találni az utat, melyen ... Ó, ha tudnám, hogyan!... Keresem, ennyi... Megfigyelték-e önök, hogyan viselkedik a napraforgó? Halála pillanatáig szembenéz a Nappal, pedig élete közepén már megsejti, hogy megölni akarja a Nap. Pedig azt kellene akarnia, akarva akarnia, hogy égőbbé váljon, mint maga a Nap ... Az effajta akarást akarom erősíteni az emberben! . . . Nem értik ... Hát ha még önök sem értik ... A bori- nage-i bányászok se értenek, nyugodjanak meg, nem vagyok én olyan veszedelmes fickó, a bányászaim se értenek . . . Igen, bevallom: azt prédikáltam nekik, hogy az Isten is bányász... A szavakkal kifejezhetetlent akartam ezzel kifejezni .. . Hogy mekkora megbotránkozással néznek! . . . Igen, hogy szemléletesebb legyen a prédikációm, rámutattam a legfáradtabb, leg- megviseltebb, leggörnyedtebb bányászra!... Azt mondtam, ő az isten ... És nem bántam meg: biztos vagyok benne, hogy nem estem az istentagadás bűnébe . . . Nem, nem imádkoztam élő emberhez, én a szavakkal kifejezhetetlent akartam kifejezni ... Én nem várom el önöktől, hogy egyetértsenek velem ... de örömmel fogadnám, ha segítenének megtalálni az igazságot... a lényeget. A NYUGODT VISELKEDÉSHEZ MINTHA NEM VOLNA TÖBB EREJE; KIABÁLJA: Hinniük kellene abban, hogy van olyan pillanat, mely százezerszer százmillió évet sűrít magába. .. Hogy van, ami ég, de nem akar nem égni.. . Úgy ember, úgy búzaföld, úgy fa, hogy nem bírja már, amit magába fogadott, izzik már, már isten, hiszen mindent magába fogadott, nem bírja már, mégsem tud lemondani milliomod részéről sem annak, amit magába fogadott, hát el kell égnie; és mégsem ég el . . . elégethetetlen . . . HOSSZÚ IDEIG CSEND; MAJD MEREVEN NÉZ ELŐRE ÉS KONOKUL: Azt az öreg bányászt ne is imádják, nem kértem én soha senkit arra, hogy imádja, de tiszteljék: mert legfáradtabb ember, de cipeli a hátán a földet. ELŐRE UGRIK; KIABÁL: Micsoda?! Elfogatták, meghurcoltatták, megvallatták azt az ártatlan, fáradt öregembert?! Hogy merték?! Hogy volt lelkűk hozzá? (ÖSSZEHÚZOTT SZEMÖLDÖKKEL FIGYEL, MAJD SZOMORÚ MOSOLLYAL.) Hát persze hogy megtört . . . persze hogy megtagadott engem . . . Hát nem értette, miért nevezem őt istennek, hát mi csodálkozni való van ebben . . . Persze hogy furcsállotta, hogy éppen őrá mutattam . . . Mit vártak volna tőle? (TEHETETLENÜL.) Miért bántották? Miért alázták meg? . . . Hát mit vétett? .. . Miért nem hagytak neki békét, miért? . . . Ő egy nagyon fáradt ember, miért bántották, miért? (HOSSZÚ SZÜNET.) Szánom és bánom, hogy őt belekevertem . . . Hogy meghamisítottam őt, hogy felhasználhassam példabeszédben . . . Szánom és bánom. Bűnös vagyok. Csak azért vagyok bűnös ... De nagy ez a bűnöm. MAGÁBA MÉLYED; MAJD MEGINDUL A SZÍN ELŐTERÉBE; NEHÉZKESEN LEÜL A FÖLDRE; RÖVID SZÜNET UTÁN FANATIKUSAN: Becsaptak akkor engem . . . Kelepcét állítottak fel nekem, és én beleléptem a kelepcéjükbe . . . Az a megfáradt öreg nem viselkedhetett szán- nivalóan . . . Akinek a szeméből én prédikációt olvashattam ki, az nem viselkedhetett szánni- valóan . . . Napokon át követtem, mintha árnyéka lettem volna; estefelé hétrét görnyedve jött elő a föld alól, féltem, összeesik, a közelébe rohantam, hogy feltartsam, rám nézett, gyermekszemei voltak, hihetetlenül görnyedt volt, de gyermekszemei voltak, és én megértettem, hogy dehogyis szorul ő segítségre. (HOSSZÚ SZÜNET, MAJD AKADOZVA, ALIG HALLHATÓAN.) Engem nem engedtek többet prédikálni... nemcsak a szószékre nem engedtek fel ... a házakba se . . . a bányákba se . . . De én nem öltem meg magamban a prédikátort, pedig meg akartam ölni .. . Ide is velem jött, ahonnan szintén nem megyek el önként, de fenyegetésre se ... nem félek a megkövezéstől se ... a prédikátor, aki utolsónak jött fel a föld alól a bányalégrobbanás után, aki ápolta és vigasztalta a tífusz halálraítéltjeit. .. ide is velem jött. . . fogta a festő Vincent van Gogh ecsetjét ... Ha nem így lenne, nem történne meg újra, ami akkor megtörtént. . . Csakhogy most védekezni se hagynak ... vádat se emelnek, csak elüldöznek ... De nem úgy lesz, ahogy ők akarják . . . Most az egyszer nem fog sikerülni nekik. (HOSSZÚ SZÜNET.) Bolondokházával is fenyegetőztek... Na, nem! Védeni fogom magam. (SZÜNET.) Hogyan? (TÖPRENG.) A képeim . . . hátha mégis .. . hátha mégis .. . képesek lesznek érthetőkké, ellenállhatatlanokká erősíteni a szavaimat. . . hisz nem a szánalomra méltó, mellőzött, semmibe vett festő fogta az ecsetet, hanem . .. hanem a megfélem- líthetetlen, a hatalmas akarású, elapaszthatatlan hitű, a szánalomra méltó embert megváltani akaró prédikátor. . . Csakhogy ma is . . . amikor a képeimmel megjelentem a ház előtt... a túlsó járdára húzódtak az emberek . .. halálos csend lett az utcán . . . Félreértettem azt a csendet! . . . Nem tudtam még felfogni, hogy az erőt, csakis az erőt fogadja olyan csend. (SZÜNET.) Annak idején ... az a megfáradt öreg ... ha valóban szán- nivalóan is viselkedett... ha hagyta is magát megrettenteni, megalázni . . . csak azért történhetett úgy, mert még nem menekülhetett a védelmet, biztonságot nyújtó képeimhez. (RÖVID SZÜNET, MAJD ELMOSOLYODIK.) Megtörethetet- len az én hitem ... Ha Paul Gauguinnek, a világ legnagyobb emberének nem sikerült engem eltán22
