Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)
NYOROSAN.) írnom kellett volna Theónak az érdekében: Theo, édes egyetlen öcsém, adj pénzt ennek a szerencsétlennek, enyhítse éhét, enyhítse szomját, könyörgöm, drága öcsém, adj neki néhány ezer frankot, megérdemli, még hisz önmagában, hisz a festészetben; van akarata újrakezdeni az életét, hát ereje is legyen az akarat mellé. .. Theo lelkem, adj neki ezer frankot, nem, kétezret, ha ötezret adnál, akkor magamnak is meg . . . (FELUGRIK; KIABÁLVA.) Nem! Számomra nem! Az ő számára sem! Egy vasat sem! Nem fosztunk ki téged többet! Egyetlen vasat sem! Se Gauguinnek, se nekem! Egy vasat sem! Beleharapnék a kezedbe, amelyikkel a pénzt nyújtanád! Kölcsönkértél, hogy segíthess rajtunk, mi?! Gyereket vártok! Miből fogod eltartani azt a gyereket, ha a pénzedet nincstelen festőknek küldöd?! (RÖVID SZÜNET UTÁN LÁZASAN.) Vallomással tartozom neked, öcsém! Meg kell tudnod az igazságot! Nem érdemied meg, hogy elhallgassam előled az igazságot! Te vagy a megtestesült jóság, milyen jogon élek én vissza a jóságoddal, vezetlek orrodnál fogva . . . Halljad hát, milyen ocsmány emberre pazaroltad te a szeretetedet, a pénzedet! . . . Tudd meg, hogy amikor megnősültél, én álno- kul örömet tettettem s ellepleztem a bosszúságomat . . . Hát hogy örülhettem volna a házasságodnak, amikor megértettem, ha családot alapítasz, nem élősködhetem rajtad tovább?! . . . Nem volt elég, hogy élősködtem rajtad annyi éven át, tovább akartam élősködni! (RÖVID SZÜNET.) Te adtad nekem a vásznat, a festéket, te adtad nekem a kenyeret. Te tetted lehetővé, hogy én én lehessek, én lehetetlenné tettem, hogy te te lehess. Mert te szereted a jólétet, a biztonságot, ha nem is mered ezt bevallani magadnak. Én kihasználtam azt, hogy te ennyire érzékeny vagy, önzetlen jó lélek, jó testvér, és élősködtem rajtad . . . A festék drága, a vászon drága, a modellek nagyon drágák, kellett nekem a vászon, kellett a festék, kellett a modell, öröm volt nekem a vászon, öröm a festék, bánat volt neked a vászon, bánat a festék, és én megnyugtató leveleket írtam neked arról, hogy nem így van. Mert féltem, hogy összeesem a fáradtságtól, ha egyszer csak nem lesz többé festék, nem lesz többé vászon. Hát hazudtam neked, hogy jó testvéred vagyok, hogy te jó testvérem maradj. Nem tudtam hazudni magamnak, de megbocsátottam magamnak. TÉRDRE ESIK, MAJD ELLENSÉGESEN: Aki kitartott, az térdre! Mert aki kitartott, annak istene a kitartója! Mert aki kitartott, annak istene a kitartója! íme, letérdepelvén imádkozom hozzád, Theo van Gogh, ki a világ szemében öcsém vagy, de az igazság szerint uram és parancsolom, megköszönöm neked mindennapi kenyeremet, vásznamat, festékemet, s bocsánatodért esedezem, mert nem volt erőm felemelt fővel visszautasítani a segítségedet . . . Nem volt erőm, mert. . . FELÁLL, MAJD GUNYOROSAN: Meg kellett volna mintáznom életnagyságú szobrodat, hogy legyen ki előtt leborulnom, ha feljő a nap s amikor lenyugszik. (RÖVID SZÜNET UTÁN INGERÜLTEN.) Tartottad volna meg magadnak a könyöradományaidat. Idejében abbahagytam volna a festést: amikor még képes lettem volna rá, amikor még erőm lett volna hozzá, akkor abbahagytam volna. (KACAGÁSBAN TÖR KI.) Nevetséges egy fickó vagyok ... Nyomorúságomat képtelen vagyok emelt fővel viselni. Miképpen Paul Gauguin meg is állapította, amikor át akart csalni az átkozott európai életből a varázslatos trópusi világba ... Én szerencsétlen: még én akartam őt visszatartani, ahelyett hogy követtem volna .. . Milyen szép szavakkal csábított! Oda, ahol még normálisan élnek az emberek; ahol a kényszert nem is ismerik; ahol nem ismerik a haragot, a gyűlöletet, a bosszút, ahol senkinek sincs vagyona;ahol senkineksincs hatalma... ahol magától megterem minden... kenyérfa- és vadbanán-erdőkben élnek az emberek . . . Nincsenek fegyvereik, nincsen pénzük. (ELMOSOLYODIK.)De Gauguinnek nem is ezek voltak a legfontosabbak. Hanem hogy milyenek ott a nők! Nagy, tiszta sötét szemük van, sűrű koromfekete hajukat befonva hordják, de ha megkéred rá őket, leengedik a vállukra; nem ismerik a bűnt, szeret- keznekvelünk, de ártatlanok.(KIABÁL.)Követem Gauguint! (HOSSZABB SZÜNET, MAJD NEVETGÉLVE.) Kee, tudod, mi vagy te egy trópusi nőhöz viszonyítva, te megközelíthetetlen, te jégcsap, te nebáncsvirág, kiből az én szerelmem ... az én szánalmas, nyüszítő szerelmem gyűlöletet és megvetést váltott ki . . . Engem, szerencsétlen zöldfülűt annak idején porig sújtó gyűlöleteddel és megvetéseddel együtt, tudod, ki vagy te mellettük? Előítéletekkel átitatott lelkű szürke veréb. (TOVÁBB NEVETGÉL.) S az életembe beletaposó másik fehércseléd, a részeges, az utcáról felszedett Sien Mária Hoornik, aki előbb kiváltotta a szánalmamat, majd a gyűlöletemet és megvetésemet? ... Te részeges szajha, ki vagy te is a trópusi ártatlanokhoz képest? . . . Ahogy nem tudtam neki több pénzt adni alkoholra, visz- szamenekült a mocsokba! Megvetésre méltó, ronda szájú, alkohollal átitatott lelkű . . . Na, ne legyünk igazságtalanok! Mert ennek a szajhának azért a bokájáig sem ért az általam rajongásig szeretett és tisztelt Kee Stricker, a meg- érinthetetlen, kinek lelkét nem is lehetett volna a Sien mocsarában megtaposni, mert meg lehet-e taposni azt, ami nincs . . . Szép kis magánéletem volt nekem, nem mondom! Keresve kerestem, s találtam egy nőt, kinek szerelme helyett elnyertem megvetését és gyűlöletét; emlékétől menekülvén tovább kerestem keresve, s találtam egy másikat, aki elnyerte az én megvetésemet és gyűlöletemet... S az undoromat, igen . . . Hát mindkettőt felejteni akarván, nem a trópusokra kellett volna mennem?! Utol fogom én érni Gauguint! 8
