Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)

— Előfordulhat, hogy tévedsz? — mondta lágyan, szándékosan derűsen.— Persze nem abban, hogy tudunk-e helyettesíteni. Erről ne legyenek kétségeid, kiváló barátaid vannak! Könnyen lehet azonban, hogy holnap nem leszek itt. Én sem. Megtörténhet, hogy holnapután és azután se.

— Mit beszélsz?! — bámult rá Lovas.

Utóirat I.

H. mester JEGYZETEI, amelyeket egy (zsebben hordható) kockás füzetbe írt, amikor a táborban egy-egy nyugodt negyedórája volt, igyekezett annyira elvontan fogalmazni, hogy bármikor kimagyarázhassa magát, ha esetleg illetéktelen pillant bele a füzetébe; megjegyezendő, hogy a táborba egyetlen könyvet hozott magával, Immanuel Kanttól Az ítélőerő kritikáját, bár (szabadidő hiányában) túl sokat nem olvasott belőle, hatása azonban itt-ott érzékelhető a jegyzeteken:

„Nem fájok, tehát vagyok. — Nem tanultam filozófiát, de filozófus vagyok, mert gondolkodom, a saját fejemmel. — A világ mit sem változott: a gyakorlat szűkös, az elmélet kezdetleges. A kettő közötti szakadékot nem akarom áthidalni. — Néhány kritikus azt állítja, csalók vagyunk. Úgy értik: nem tisztes demokraták, hanem rafinált manipulátorok. Azért azok, mert el tudjuk fogadtatni, hogy a világért lehet és érdemes mozdulni. A legjobban az fáj nekik, hogy a társadalmat nem gyűlöljük és nem tartjuk megváltoztathatatlannak. Olyan sokat nem tévednek. Bár a diákoknak nem mondjuk meg, hogy milyen a világ, amint nem erőltetjük rájuk saját magyarázatunkat. Mindössze azt tesszük lehetővé, ha sikerül, hogy a táborozok hozzálássanak az értelmezéshez. Azt sem állítjuk, hogy korunk megfejthető, de nem mondunk le a magyarázat igényéről. Ugyanígy nem gondoljuk, hogy önmagunk vagy világunk megváltoztatható, de elemi feladatnak tartjuk, hogy törekedni kell a világ átalakítására. Ha ugyanis nem tesszük ezt, konzerváljuk azokat a viszonyokat, amelyek ellen a kritikusok olyan hevesen hadakoznak. Véleményünkből kiolvasható, hogy a társadalommal nem vagyunk elégedettek, de nem képzeljük magunkról, hogy tudjuk, milyennek kell lennie. Mégis megkíséreljük a jövő kitalálását, ha egyúttal be is kalkuláljuk: tévedhetünk. — Csalók? Mindenki csal és mindenkit csalnak. Csak a balgák tagadják. — Bíráljuk azokat a filozófiákat, amelyek elszakadnak a valóságtól. Nem egészen értem ezt. A filozófia nem tudja a valóságot ideálissá tenni, így csak annyit vállalhat föl, hogy elméletben ideálisát alkot. Egyébként is: nincs élvezetesebb, mint kiemelkedni a valóságból és bármit gondolni. Akkor is, ha tökéletes a világ. — Mit akarok? Legalább száz évig élni és legalább addig élvezni, hogy nő a fű. — F. mester csak az elméleti viszonyulást tekinti igazán emberinek. Hát ez az: a nagy szellemek találkoznak. — Van valaki, aki nagyon szeret. Észre kell azonban vennem, hogy kiválóan megvagyok nélküle. Közvetlen jelenléte nem hi- ínyzik, csak szeretetének tudatára van szükségem. Pedig lehetővé vált, hogy őszinte egyek hozzá és bevallhatom, ha megcsalom. Ha bevallom. — Azt írtam: nem állítjuk, hogy a világ megváltoztatható, de törekednünk kell erre, aki azonban nem próbálja neg, az konzerválja a viszonyokat. Nem gondoltam ezt elég pontosan. Hiszen először ízt állítottam, hogy az egyes embernek kicsi az esélye, másodszor meg azt, hogy nagy, mondván, a tehetetlenség elfogadása konzervál. Melyik ítélet helyes? Miután a válasz lem kétséges, a második állításomat így módosítom: aki nem törekszik a változtatásra, íz lehetővé teszi a konzerválást. — Ha valakit láthatóan becsülök, gyakran zokszó nél- cül manőverezik velem, ha azonban én tekintem eszköznek, még szeretni is fog, ha jralmam alól kicsit felszabadítom. Az uralkodás sem ad kevesebb szabadságérzetet, mint a szeretet. — Szeretem a közhelyeket. Magam is merem gondolni őket, ha valamit cifejeznek belőlem. Lemondok hát a nagyok ügyeskedéséről: a közhelyek különös metaforákká változtatásáról. — Új korszakban vagyunk: a mai halatomnak szükség35