Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - SZEMLE - Nagy Erzsébet: Új magyar tájszótár I.
tanároknak, a kritikai kiadások készítőinek, a közművelődés munkásainak. De ugyanígy az érdeklődő nagyközönségnek, amely például az egyes írói művekben előforduló tájszavakról másutt aligha tud tájékozódni. Új szótárunk jól kapcsolódik a Néprajzi Lexikon köteteihez, mivel nyelvi-nyelvészeti oldalról ragad meg olyan tárgyakat és fogalmakat, amelyeket a néprajz kutatói saját tudományáguk módszereivel mutatnak be. A négy kötetre tervezett Új Magyar Tájszótárnak természetesen vannak előzményei nyelvtudományunkban, amelyek nemzeti kultúránk értékes darabjai. Új tájszótárunk, mint címe is jelzi, szerves folytatása Szinnyei József Magyar Tájszó- tárá-nak. Ez, a századfordulón megjelent mű az egész magyar nyelvterület táj szókincséről kívánt képet adni, s szerkesztőjétől való a tájszó fogalmának — lényegében mindmáig élő — meghatározása is. Az Új Magyar Tájszótár is azokat a szavakat tekinti tájszóknak, amelyek vagy nincsenek meg a köz- és irodalmi nyelvben, vagy megvannak ugyan, de más alakban, illetőleg más jelentésben. A most megjelent szótár is az egész magyar nyelvterület tájszóanyagát öleli fel. S ezt nemcsak a nyelvtudományi hagyományok indokolják, hanem — a- hogy erre a szótár bevezetőjében B. Lőrinczy Éva, a munka főszerkesztője rámutat — az is, hogy Magyarországon egymáshoz közel álló, egymástól nem is könnyen elhatárolható nyelvjárások élnek együtt. Ézért célszerű a nyelvjárási szókat az irodalmi és köznyelv egészéhez viszonyítva összegyűjteni és feldolgozni. így tettek és tesznek a hasonló adottságú Lengyelországban vagy a Szovjetunióban is. Míg viszont például a német nyelvterületen, Finnországban vagy Svédországban inkább egy-egy választott tájegység teljes szókincsének feldolgozására törekedtek, hogy aztán úgynevezett regionális szótárakat készítsenek. Ez persze nem jelenti azt, hogy nálunk nincsenek, nem lehetnek efféle szótárak. Hiszen nyelvészek, történészek, néprajzosok egyaránt használják például a Szegedi,aSzamosháti, azOrmány- sági Szótárt, vagy a Szlavóniai és a Felsőőri Tájszótárt. De óriási tájszóanyagot tartalmaz az Erdélyi MagyarSzótörténeti Tár eddigi két kötete is. E szótárak azért is külön értékesek és érdekesek, mert forrásuk — az utóbbi kivételével — az élőbeszéd, a szótárkészítők saját gyűjtése, feljegyzése. Szóanyagukat a népet az adott időszakban körülvevő világ, a paraszti életforma határozza meg. Bennük a nyelvjárási szókincs elemein át az olvasó elé tárul az adott vidék lakosságának szokásrendszere, gondolkodásmódja, életvitele. Ahol szükséges, az új tájszótár utal e regionális szótárak szócikkeire, így megkönnyíti az olvasó számára a további tájékozódást. Ugyancsak utal az elsősorban a kutatók számára hozzáférhető, könyvnél, szótárnál nehezebben forgatható Magyar Nyelvjárások Atlaszára is. A magyar nyelvtudomány vezető képviselői még 1950-ben határozták el az új tájszótár készítését. Ekkortájt indult meg az anyaggyűjtés is, s a kb. 600 000 céldulát számláló anyag csaknem két és fél ezer nyomtatott és kéziratos forrásból, főként nyelvészeti és néprajzi folyóiratokból, monográfiákból, népköltési gyűjtésekből való, mégpedig az 1890 és 1960 közé eső időből. így a tájszótár ennek az időszaknak korábban szétszórtan heverő, a tudomány számára szinte hozzáférhetetlen tájszóanyagát dolgozza fel a modern lexikográfia módszereivel. A most megjelent első kötet nemcsak a tájszó- anyagnak mintegy negyedrészét tartalmazza, hanem a szótár történetét feltáró előszót, a szótár használatához elengedhetetlen tájékoztatót, az adatok forrásainak és földrajzi lelőhelyeinek jegyzékét is. A forrásjegyzék magában foglalja mindazokat a forrásokat, amelyekből a szótárba adat került. A szerkesztőség külön érdeme, hogy azt a rendkívül heterogén anyagot, amely a jegyzékből is, a szótárból is elénk tárul, sikerült egységbe hoznia és egyensúlyban tartania. Hasonlóan gondos és fontos munka a földrajzi lelőhelyek jegyzéke, hiszen a szótár nem kizárólag a mai Magyarország területéről, hanem a szomszédos országok magyarlakta vidékeiről is nagy számban tartalmaz adatokat. Az összesen mintegy 4000 földrajzi név azonosításában kívánja segíteni az olvasót a huszonnégy szelvényből álló, tipográfiailag is vonzó térképgyűjtemény. A szótár a tájszókat, az adatokat a forrásban megtalálható formában adja vissza, vagyis arról tájékoztat, hogy az egyes adatok a pontosan megjelölt földrajzi helyeken és forrásokban milyen hangalaki változatokban és milyen jelentésekben találhatók meg. A forrásokhoz való hűség azonban korántsem süllyeszti a szótárt adattárrá vagy mutatóvá, mert ahol csak erre lehetőség kínálkozik, a szótár általánosít, elvon, kapcsolatokat, összefüggéseket keres. Szótárt lapozgatni, nézegetni, olvasgatni előzetes cél nélkül is lehet. És az efféle időtöltés nem hiábavaló: jó, ha időnként tudatosul bennünk egy-egy szó pontos alakja, jelentése, használati köre. Hát még ha tájszótárt forgatunk! Az ismerősnek vélt szavak mellett mennyi-mennyi újdonsággal találkozunk. Bepillanthatunk nyelvünk egyik kifogyhatatlan tárházába, a nyelvjárási szókincs világába. Ma, amikor oly sokat hallunk, olvasunk anyanyelvűnk elszürküléséről, köznapi szavaink meg kopásáról, éppen itt láthatunk példákat nyelvünk teremtő erejének igazolására. Képekben gondolkodunk. S a konkrét szemléleti képhez való tapadás magyarázza, hogy például a kidöntendő fa törzsén keletkezett, szájhoz hasonló bevágást ajak-nak nevezzük. De ajak a korsó vagy a kanta szájának csatornaszerűen kialakított része is, amelyen a víz kifolyik. Az újdonság élménye ragad meg bennünket, amikor ilyen furcsán, szinte egzotikusán hangzó szavakat olvasunk, mint a barbora, a ’nagybőgő’ vagy másutt ’zongora’, a dejbók, a ’csökkent munkabírású ló’, a cseresznek, ’a kemence szája’, illetőleg a’ szabad kémény kürtője’. De 95
