Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - MŰHElT - Huszár Tibor: A szociográfia helyzete Magyarországon
novellaként jelöltek az ismertetések, mégis zavarba ejtették az olvasót: költött művet olvas-e, vagy irodalmi szociográfiát? A választóvonalak viszonylagossága nem magyar sajátosság: az ún. dokumentumregényt, tényregényt, az orosz ocserkot az irodalmi és tudományos eszközök elegyítése, korábban nem karakterisztikus, széles körű felhasználása jellemzi: riport, doku- mentázs, epikai leírás, elvont okfejtés, drámai dialógus egyaránt megtalálható ezekben az írásokban, amelyek hangsúlyozottan a valóságról s nem annak „égi másáról” tudósítanak. Hazánkban azonban e tendencia a hatvanas évek elején különösen markánsan jelentkezett, s egyidejű volt az irodalmi szociográfia műfajának újjászületésével. Erdei Ferenc e jelenséget az irodalmi szociográfia alternatívájaként jellemezte, s az új társadalmi folyamatok, új minőségek kialakulásával is kapcsolatba hozta: A mai irodalmi szociográfiáról című, 1964-ben megjelent cikkében így fogalmaz: „Miért sejtek én új és önálló műfaji lehetőséget ebben a hibridnek vagy komplexnek egyaránt nevezhető műfajban? Azért, mert az absztrakciónak és konkrét jelenítésnek, a tömörítő elvonásnak és egyszeri dokumentálásnak olyan lehetőségeit rejti, ami a hagyományos tiszta műfajokban nem áll rendelkezésre. Vagy a másik oldaláról nézve: új világkép áll előttük, új társadalmi helyzet vesz körül bennünket, a mennyiségi arányok minőségibe csaptak át, az egyéni tudat objektív meghatározói messzemenően ismertekké váltak, a történeti fejlődés útja nagyobb távon átlátható, mint valaha .. . ilyen feltételek között minden absztrahálási lehetőségre és minden konkrét jelentési eszközre szükség van, hogy magunkat és világunkat, valóságunkat és eszméinket úgy kifejezhessük, hogy azt a tudat képes legyen átfogni.” Erdei Ferenc ugyanakkor hangsúlyozta a tudományos szociográfia — a módszeres tudományos empirikus vizsgálódások — szükségességét, amelyek fogalmi igényességgel és kellő egzaktsággal elemzik az új minőségeket, a változó emberi kapcsolatokat és intézményeket. A szociológia a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején — korántsem konfliktus- mentesen — intézményesült. Egyetemi tanszékek szerveződtek, a Társadalomtudományi Intézet a struktúrakutatás, a Magyar Rádió Tömegkommunikációs Intézete a közvélemény-kutatás, a Népművelési Intézet a kultúrakutatás bázisintézményévé fejlődött. Számottevőek az eredmények az életmód, az üzemi érdekviszonyok, a család, a köznevelési rendszer kutatásában, amelynek bázisa az MTA Szociológiai Kutató Intézete. Ugyanakkor — s ebben elévülhetetlenek Darvas József érdemei — sajátos intézményi hátteret kapott az irodalmi szociográfia is: a Magyarország felfedezése új sorozatát, s az ahhoz kapcsolódó ösztöndíjrendszert. Fórumot biztosít továbbá e műfaj művelői számára az 1959-ben újrainduló Valóság, s szinte valamennyi irodalmi folyóirat, talán legnagyobb odaadással a szociográfiai tanácskozásoknak is otthont biztosító kecskeméti Forrás. Tény és érvényesség Darvas József már idézett, 1970-es keltezésű cikkében cikkében azt írta: arra a kérdésre, hogy folytatható-e az irodalmi szociográfia, napjainkban válaszolt már maga az idő, „az élet”. „Művek egész sora mondja az »igen«-t s nem utolsósorban a hamarosan meginduló Magyarország felfedezése című sorozat.” Az azóta megjelent művek nem cáfoltak rá az előlegezett bizalomra. Az új sorozatban megjelent művek ugyanakkor azt is dokumentálták, hogy az irodalmi szociográfia a jelen viszonyok között sokarcúbb, műfajilag sokképletűbb: sokfélék e művekben a feltárás, a bizonyítás eszközei, a belső építkezés törvényei. Erdei Ferenc szigorú tárgyilagossága, fogalmi igényessége, Kunszabó Ferenc drámai sűrítőkészsége, Zám Tibor oknyomozó biztonsága, Mocsár Gábor kérdező-meditáló esszéizmusa, Varga Domokos lírai vénája, Lázár István történeti tényismerete, lokálpatrióta indulata 61
