Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Szerelmeskedések (részlet)
felhívott asszony tapasztalt, és hajlandósága változatlan, vagy még elegendő a találkozáshoz, akkor valami olyasmit mond, hogy: bizony, jó lenne, különben ő már keresett többször is, de a mi központunkat olyan nehéz megkapni, és mondták, hogy külföldön vagyok. Már nem emlékszik, hogy mikor hívott, de azt határozottan tudja, hogy ünnep után volt. Most következünk mi, a vonal innenső oldaláról. — Egyszer már össze kellene jönni. Ezt a mondatot sokféleképpen lehet hangsúlyozni, a találkozás céljának egyértelműségétől függően. Ha a cél teljességgel nyilvánvaló, tulajdonképpen tárgyilagosan is lehet mondani. Ha mégis úgy érezzük, hogy érzékeltetni kell a randevú célját, akkor nem árt a hangsúlyba egy kis édesség, avagy egy mindent sejtető nevetés. A válasz soha sem kereken elutasító. (Aki ugyanis elutasít, azt nem hívjuk fel.) Legfeljebb töprengő, vagy inkább kérdező: mikor? Ilyenkor úgy teszünk, mintha tűnődnénk: — Várj csak, mikor is, mikor is...? — és mintha most született volna a nagy ötlet, a hirtelen és merész, a mindent háttérbe taszító elhatározás, kimondjuk — ... hát mondjuk ma. Legtöbb nőt megejti ez a hirtelenség. Elhiszi, mert el akarja hinni, hogy ő telefonon keresztül is ennyire kívánatos. Egyszerűen nem lehet neki ellenállni, vágyat ébreszt, hatást kelt. Ugyanakkor azonban gyanakszik is: őt most le akarják akasztani a szögről, micsoda dolog ez... Magával is viaskodik, mérlegel, gondolatban már szervez, esetleg visszahívást kér vagy ígér, inkább holnapi időpontot kér. A holnap talán még jó lesz. Huszonnégy-harminchat órás előrelátást még vállalunk. De ha a hét másik felére, netán a jövő hétre tolná a találkozást, ez esetben újabb megbeszélést, pontosítást kérünk akkor is, ha az alapszituáció (az idő és a hely alkalmassága) változatlan. Az azonnaliság elutasítása lehet valós, lehet kitalált, motiválhatják presztízs szempontok. A lényeg azonban, hogy másik partnert kell keresni. Ha van, már nézzük is a telefonszámot, és valahol nemsokára felberreg egy telefon, mi pedig elölről kezdjük a színjátékot: — Hát, jó napot! Mi van magával? Szevasz ezer éve nem láttalak . . . A légyottok (milyen poros, avitt a szó, mégis mennyire pontosan fedi a fogalmat) általában idegen környezetben, jobbára előre meghatározott időtartamban zajlanak le. Mondjuk egy kölcsönlakásban. A kulcsot hasonló szolgáltatásokért a férj titokban (vagy a feleség fejcsóváló hozzájárulásával) adta át. De itt sem ez a lényeg, ezek csupán szituációs különbségek. A jellemző hasonlóság ott kezdődik, hogy belépünk a lakásba. Hogyan viselkedünk? Cipőt le! Már az előszobában, nehogy összetapossuk a szőnyeget, mert akkor legközelebb nem kapjuk meg a kulcsot. A táskából (zsebből) „na mit hoztam neked”! felkiáltással előkapjuk a hölgy kedvenc italát. (Remélhetőleg nem kevertük össze egy másikéval.) Kétdecis üvegben. Ennyit meg lehet inni kettesben egyszerre. Koccintunk és... hát örülni illik egymásnak. Meg mondani valamiket. De miket? Leülünk a fotelba és mintha mi sem volna fontosabb, mintha hosszabb, mintha végtelen időre rendezkedhetnénk be, közömbös, egyébként idegesítő hülyeségekről kezdünk fecsegni. Arról, amit tudunk a másikról, vagy sejtjük, hogy ő tud rólunk. Néha egészen ostoba kényszerpályák vannak: beszélünk a szülők házasságáról, a sógornő költözési mániájáról, a szaporodó közúti balesetekről stb. Ha emlékszünk még a múltkori beszélgetés valamelyik részletére, az hasznos lehet, mert a kontinuitás látszatát kelti. Nagy előny, ha vannak közös ismerősök. Azokat alaposan és bizalmasan ki lehet beszélni. Tapasztalatlanabb, tapintatlanabb nők néha rákérdeznek, hogy mi az a rengeteg dolog, amiről mesélni akartunk. Rutinosabbak — ha csak nem akarattal — nem teremtenek 44
