Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)
Ma reggel ébresztő után rontott be a csoportvezetők szobájába, s indulatosan kifakadt, mert minden a feje tetején állt. Vagy tíz pár használt zokni kétrét görnyedve — s kellemes illatot árasztva — uralta az ágyak alját. Egy saras tornanadrág az ablak kilincsén lógott, kis híjján beleért az asztalon száradó zsiroskenyérbe; három üveg sörösüveg tetején egy Ady-kötet egyensúlyozott, egyáltalán nem volt arra esélye, hogy leessen és belehuppanjon a szétszórt cigarettahamuba. Rádusz ágya előtt — hol máshol? —, a padlón filozófiai könyvek tornyosultak, s ekként székként szolgáltak, mert Farkas Pista — aki nem nevezhető soványnak — rájuk dobálta lepedőnyi trikóit. Az ágyakat természetesen egyszer sem vetették be, a lepedők már teljesen felgömbö- lyödtek, a félrerúgott paplanok alól mackóruhák és pulóverek kandikáltak ki. — Csináljatok rendet! — követelte Hevesi. — Mit szólnak a gyerekek, akik naponta bejönnek és látják a pokoli felfo rdulást? Hogy szorítsuk őket rendre, ha szobátok disznóól? Az ingerült replika után a három csoportvezető szenvtelenül bámult rá. — Való igaz, igazad van — kuncogott Rádusz. — A rendetlenség elburjánzott, mint gaz az elhagyott kertben. Helytelen. A disznók azonban jól érzik magukat, s bizony a fertő fertőző lehet. Lovas Pál mindjárt folytatva, kellő komolysággal. — Ne követelj, állítólag demokrácia van. Vagy nem? A gyerekek pedig nem szólnak meg minket, ha bejönnek, mert élvezik, hogy a rendet legalább mi nem tartjuk be. Nekik úgyis muszáj! De riasztó példánkat látva — ez az érdemünk! — önállóan felismerhetik, hogy a rendetlenségben semmi jó nincs. Bár a rendnél nincs unalmasabb. A csoportvezetők bölcsen (bölcsen?) tudták, Hevesinek a saját értékrendje szerint igaza van, ám eszük ágában sem volt visszaállítani a rendet, bár a zoknimosásra — ha prüszkölve is — rászánták magukat és a száraz zsíros kenyeret ki akarták dobni, minden teketória nélkül. Azért — azért is! — ellenkeztek. Annak lehet oka, hogy ekkora örömmel mondtak nemet. (Lehet, hogy máskor ritkán van rá módjuk?) Szívesen ugratták Hevesit, aki jó pajtásként nem sértődött meg, noha nagyon nem tetszett neki, hogy a csoportvezetők k/kuncogják, ami ügyes formája a teljes ellenállásnak. Belül bármennyire is mérges volt, szelíden mosolygott, mert gyorsan belátta, hogy ezt a vitát csak elvesztheti. S szívesen volt engedékeny. Ráadásul valahol maga is élvezte, hogy most tojnak az értelmetlen rendre, ugyanakkor kötelességének tartotta, hogy a fegyelmezetleneket rendszabályozza. Hevesi nem tehetett mást: fagyos képpel fordult ki a szobából, a haragost játszva indult reggelizni. A helyzet annyit változott, hogy Gábor még mindig nekidőlt a korlátnak, miközben Lovas megérezte, hogy barátja nem a reggeli „csetepaté” miatt ideges, noha ő nem tudta, hogy Hevesinek Epresből telefonáltak. Ezért az ötlött fel benne, hogy Gábor azért nyugtalan, s azért bámulja tompán a tavat, mert tart a kísérlet esetleges kudarcától, hiszen neki végképpen nem mindegy, hogy mire jutnak. (Régebben ezt úgy mondták: „a fejével játszik”.) Abban nem kételkedett, hogy árgus szemek figyelik munkájukat, s az is nyilvánvaló, hogy a közvetlen felelősség Hevesit terheli. A városi tanácson, amikor a tábor tervét elfogadták, kimondatlanul is kikötötték: hibázni véletlenül sem lehet. (A dominó-elv ugyanis érvényesülhet: ha Hevesi megbukik, megbukhat felettese, Hatvani Győző, s ha ő megbukik?) Lovas nyugtatni akarta Gábort és a biztatást megint tréfába csomagolta. (Miközben szintén a korlátra könyökölt.) — Ne félj, a kísérlet úgy is zsákutcába jut. Akkor legalább kihirdethetjük, hogy a jövőépítő tábor helyett nincsen jövő tábort szervezünk. 28
