Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - SZEMLE - Csordás Gábor: Orbán Ottó: A visszacsavart láng
ről, az ott látható (néprajzilag érdekes és a városi ember számára sokszor már érthetetlen jelenségekről). így kapcsolódhatna be az ilyenfajta esztétikailag nagyra értékelhető kötet a korszerű közművelődés áramlatába. Szükség lenne a hosz- szabb kísérőszövegekre azért is, mert dokumentum értékük a készítés körülményeinek ismeretében válna teljessé, a néprajzi magyarázat pedig megtanítaná az olvasó nézőt, hogy mit lásson meg a képeken, s hogy a látottakból mit tanulhat. Könyveket ugyanis nem néhány évre, de az utánunk jövő évszázadoknak készítünk, akiket, jó lenne röviden informálni arról, hogy a széki asszonyok miért járnak feketében, vagy hogy a temetésen miért állnak a halott jobboldalára, mit jelképez a tulipános „életfa” a sírkövön, és mit a rozmaringkoszorú a menyasszony fején. Talán kicsit jelképes az utolsó rész fotósora — igazi dokumentum mesterművek az „útviszonyokról” — melyeken a széki gyerekek az iskola felé igyekeznek, tanulnak, de vajon meddig őrizhetik meg anyanyelvűket. Mint ahogy a kötetet indító „lészpedi (csángó) madonna” sorozat bölcsőben ringó gyermeke egyáltalán mit és mennyit fog tudni őseinek nyelvéből és kultúrájából. Nehéz, harangot kondító kemény kérdések ezek, melyek talán nem is a fotográfia nyelvén várnak megválaszolásra. Mégis valljuk, hogy egy valóban jól válogatott és főként történeti hitelességre törekvő következő fotóalbumból az ilyen, a mélyebb valóságot, a fájdalmas kérdéseket is érintő képek sem hiányozhatnak. Köszönet illeti összegezve Korniss Pétert, mert jószerivel ugyanezeket a fényképeket ma már talán csak nagy nehézségek árán készíthetné a könyv végén felsorolt helyszíneken. Végül néhány megjegyzés ahhoz az idézethez, amelyet a bölcs Salamon király könyvéből vett Korniss mintegy bevezetőként. Tudva vagyon az írásról, hogy mindig az utolsó szó a fontos — az zeng tovább az olvasóban. Ezért aztán nem tudja a kritikus elképzelni, hogy Korniss Péter, miután több mint egy évtizedét életének a néprajzi fotózásnak adta, most az a következtetése, hogy „ideje az eldobásnak”. Könyve és szép fotói az eleven bizonyíték arra, hogy ő sem így gondolja. Nem kellene több szót vesztegetni erre, ha nem lenne újra meg újra nyomtatásban is megjelenő vélemény az, hogy „ideje van” már a régi (népi) kacatok kidobálásának, el kell felejteni, ami a „múlt időben” volt. Mert éppen az a lényege az ilyen múlt mentő munkának, hogy ne kerüljön távol tőlünk. Nincs szomorúbb dolog ugyanis egy nemzet életében, mint amikor lemond múltjának egy-egy darabjáról, elfelejt régi írókat, századok gyűjtötte könyvtárat szór szét, utcasorokat bont le, hogy helyet csináljon a falansztereknek vagy elhagyja nyelvét (kényszer hatására vagy anélkül), lemond az önmegismerést szolgáló tudományok (a történelem, a néprajz, az antropológia, a régészet és mások) és az öntudatot megerősítő kultúra mindenek elé helyezett támogatásáról. A munkaerkölcs nincs ugyanis az erkölcs nélkül, aminek viszont az egyik alappillére a közösség összetartozásának tudata, ami erőt ad a mindennapi munkához és az élethez. Olyan kötelék, amelyik nem béklyóz, hanem megkönnyíti a „közös teherviselést”, szabályoz anélkül, hogy korlátozna, a helyes viselkedést természetszerűen elvárja, anélkül, hogy törvénybe vette volna. Ilyen közösségek életéről adott hírt Korniss könyve, természetesen nem valamiféle idilli állapotban élnek ma a paraszt közösségek „határainkon innen és túl” — a változások szele őket is érinti, sőt zivatarral őket is veri. A modell példája az, ami megszívlelendő — a szociológia nyelvén mondva: a kisközösségek életét szabályozó rendszerek életképes működését modellként elénk táró példát találhatjuk meg, ellenpéldaként a városi életforma ürességével. Félreértés ne essék, nem a régi visszaigézésé- ről van szó, sem a feltámasztás igényéről, hanem a múlt közösség- és egyénformáló erejéről és példájáról, az együttlétek kapcsolatteremtő melegségéről, ami egyáltalán nem múlt el. Már csak azért sem, mert hiszen az elmúlt évtizedekben készültek ezek a fotók — tehát nem a régmúltról, hanem nagyon is napjainkról van szó ebben a kötetben. (Corvina, 1979.) HOPPÁL MIHÁLY ORBÁN OTTÓ: A VISSZACSAVART LÁNG „Valami vagy valaki... visszacsavarta a köny- nyen nyelvelő fiatalság addig magasan lobogó lángját” — a fülszöveg tanúsága szerint így érzékeli maga a költő hangja módosulását. Valóban már a Távlat a történethez című kötetben érezhető volt a történelemkritikai szemlélet, a szatirikus hang térhódítása a sorsköltészet motívumainak rovására. A Visszacsavart láng versei már a kialakult új állapotot tükrözik. Alaphangjuk a kiegyensúlyozottan gunyoros reflexióé. Gyanítom azonban — se gyanút a kötet igazolni látszik — hogy e változás nem az egyed, hanem a törzs fejlődésében beállott fordulatot tükrözi. Nem csak a költők feje lágya nő be — amire a fülszöveg céloz — de már „Szivarozva zúg Volkswagenjein a számítógépes hodálynak hitt jövő felé a legifjabb utópia” is (Weimarban minden csendes), és raffinált, rideg csontvarratokkal földrésznyi birodalmakat és kőkorszaki törzseket kapcsolva össze egyetlen Yorick-koponyává, maga az emberiség igyekszik egzisztenciáját kompromisszumok révén megmenteni. Ami elmúlt, több az ifjúkornál: „a nyomor foglalatában a hét hamiskő évtized / recsegő taftuszálya a százados bukás” (Finn tangó). A költő észleli e sajnálatos világhelyzetet, s a literátus ember olajozott mozdulatával könyves85
