Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - MŰHELY - EMLÉKEZÉS A HETVENÖT ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILÁRA - Cs. Varga István - Füzi László: „Az életemmel forgó csillagkép csapott be" Németh László József Attila-képéről
zébe vennie, mielőtt őhozzá nyúlna.” A „Kakuk Attila” képe mögött aztán József Attila jellemzőit keresi. Kakuk Attilában társadalomkívüliségét találja hangsúlyozottnak, József Attilában pedig „képzeletének humoros és mégis költői vágását” tartja a legjobbnak, ami „bábujáért is jót áll.” Másik jellemző vonása: „ . . . a szellem szilaj s ugyanakkor felelőtlen nyugtalansága, amely a képzettársítás hézagosságában mutatkozik.” Ennek a József Attilának — Németh a jellemzőkből újra építi a verset — a dal felel meg leginkább. „Van is József Attilának néhány szép verse, amely közel kerül a népcjplhoz (Megfáradt ember, Gyöngy)”. A két Attilában van tehát közös vonás. Németh azonban nem az azonosságot, hanem a különbözőséget hangsúlyozza. Bírálatának az alapja: „Az ember odaköti magát egy ilyen bábuhoz; egy ideig minden jól megy, az olvasók is hamarabb összebarátkoznak a bábukkal, mint a költőkkel, de egyszerre csak nehezedik a bábu, elébb fakölönc lesz, aztán vas, ólom, s olyan közel húzza a fejedet a földhöz, hogy nem nézhetsz többé vonítás nélkül a csillagokra.” Szerinte a kötetben József Attila elébe megy a maga-magát megmutató hajlandóságnak, s nemhogy József Attiláról nem rajzol képet, de önmagát is hamis képekben mutatja meg: „Ez a Kakuk Marci, ha nem is jutott el a bagó lelki egyensúlyáig, beszedett valamit a korszéllel-bélelt akarnokságából, amely nem ér rá bevárni önmagát, hanem most akar nagyot szólni, ha kell, maga elé tolt figurákon át.” Németh a szerepjátszás, a harsány hang mögött azt nem látta meg, amit a költő már a Szépség koldusa kötetcímadó verséhez mottónak írt: az ő verse „véres, könnyes ékszer”. Nem értette Németh József Attila szabadverseit és a Medáliák ciklust sem. (1929-ben még tudatosan nem érvényesíti szemléletében és írásaiban a minőség-gondolatot, mint életelvet és esztétikai mércét, azt csak 1933-ban a Keatsről szóló nagyszerű esszé címében tűzi ki zászlóként: Keats Hyperionja vagy a Minőség Forradalma.) Az írás valóban bírálat volt, a hangnem a póznak szólt, de József Attilát érte. Bizonyára ennek is része volt abban, hogy József Attila Forrás a sivatagban című írásában Németh László-t „páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejtető” írónak nevezi, akire egy francia nyelven megjelent, a magyar irodalmat bemutató könyv szerzői „nem röstellenek sorokat pazarolni”. Németh József Attila-kritikája nem egyedülálló a korban. A Nincsen apám kötet kritikai visszhangja igencsak változatos, a dicséret és bírálat széles skáláját mutatja. Komlós Aladár 1948-ban, József Attila és kritikusai című tanulmányának írásakor sajnálkozva említi, hogy a pesti közkönyvtárakban nem találja a Nincsen apámról a Prágai Magyar Képes Hét-ben közölt írását. Komlóst barátság fűzte a költőhöz, már 1926-ban „a legkülönb fiatalok között" tartotta számon József Attilát, 1929-ben mégis „kritikai észrevételei” az erősebbek. Ő is — Németh Lászlóhoz hasonlóan —a kötetből kirajzolódó József Attila-kép műviségét hangsúlyozza: „Kiforratlan könyv, nagy ígéretekkel és nagy belső veszedelmekkel; Kassákkal elrontott Csokonai; József Attila a kelleténél jobban tudja, milyen eszközökkel főzi meg olvasóit, s visszaél velük; a közvetlenségét és üdeségét hangsúlyozza, holott alig van költő, aki annyira kiszámítaná verseit, mint ő.” Komlós meleg hangon ír később a Nagyon fáj kötetről a Toliban. Nagyon tanulságos Németh László 1931-es portrésorozata, amelyből azonban kimaradt József Attila arcképe. Az írói portrékban, a szenvedélyesen vállalt témakör odvaiban személyi viharok rejtőztek: „írókés olvasóka kritikát a szellemi értékek börzecsarnokának tekintik”. Közben gyökeres értékátrendeződés ment végbe az általános ízlésváltás során — amely még az Ady-polémia mélyén is végighúzódott —: a zseni helyett a mű, a remekmű, „Ignotus zseni-esztétikája helyett a műesztétika” került előtérbe. Az irodalmi ízlésváltás egy nagyobb átrendeződés része volt: „Nemcsak a jólét párolgóit el, amelynek a művészet mégiscsak fényűzése volt, hanem elveszett a szellemi szabadságnak a reménye is, elfordult az érdeklődés, megapadt az olvasótábor, mely az írót társadalmi hatalommá tette.” A sorozatot lezáró Klasszicizmus? című írásában magyarázza meg célkitűzését és utal a portrésorozat megszűnésének kényszerű okaira anélkül, hogy annak személyes mozzanatait feltárná. A teljesség helyett a lényeges hangsúlyozására törekedett: „ . . . mert nem igazságot akartam szolgáltatni nemzedékemnek, hanem szempontokat állítani elé.” Látta, hogy az új nemzedékre közös sorsnyomás nehezedik. Németh hűséget várt elsősorban az íróktól: „Nézzenek bele abba, amit tapasztaltak, s a maguk múltjából próbálják kibetűzni az írást, amelyet ennek az elhagyott országnak ma adni kell. De őkörülöttük politikai pártok toborzói ácsorogtak, kész programok, tenyérbecsapáskor fizetett dicsőséggel, kis dogmatikus zsarnokok, akiknek mindenki annyira volt író, amennyire egy követ fútt velük. Cikksorozatom három bevezető cikke erre a hármas veszélyre készült fel. Az elsőben az új nemzedéket választottam el az előzőtől, a másodikban azt magyarázgattam, ami a régiek egyéniségkultuszával szemben bennük közös (szerintem ez a mű tisztelete volt s az egyén alázata a feladattal szemben), a harmadikban az irodalom önkormányzatát követeltem, ami nem a művészet öncélúságát jelenti, csak függetlenséget a különböző világnézet-diktatúrákkal szemben” — írja az Ember és szerepben. A történeti hűség kedvéért el kell mondani, hogy nem teljes, nem befejezett, csupán elkezdett és tervezett portrésorozatról van szó. Babits éppen a Halász Gáborról írt portré miatt neheztelt meg. Majd egy személyes sérelem miatt — Németh nem vállalta Török Sophie könyvének a recenzióját és Babits a saját fordításkötetéről írtNémeth-recenzióval is elégedetlen lehetett — leállította a Nyugatban a sorozatot. Csak Erdélyi József, Illyés, Pap Károly, Tamási, Szabó Lőrinc és Halász Gábor 68
