Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Márkus István: Nagykőrös, Bőhm Antal-Pál László: Bejáró munkások, Alföldi Tanulmányok 1979.)

királydinnye, de sosem hivalkodik a leírásban népies ízek belekeverésével. A könyv roppant átgondolt, tisztán kikristályosodott első harmadával kapcsolatban csak igen óvatosan merünk néhány kérdést megfogalmazni. Az író a mezővárosi tanyák sajátosságainak megragadása érdekében gyakran hivatkozik a tanyai és a falusi parasztélet közti különbségekre. Ám amennyire Márkus differenciáltan ábrázolja a nagykőrösi s általában az alföldi tanyák életét, mintha épp annyira sommásan és bizonyítatlanul ítélne, amikor a hagyományos életű faluról beszél. Lehet, hogy az összehasonlításból eredő következtetései például a nyírségi falvakkal kapcsolatban igazak, de a dunántúli parasztfalvak nagy részére (ahol a negyvenes években a piacozás már igen fejlett volt, az önellátás formái pedig elsorvadtak) aligha érvényes, hogy a lakosság itt kevésbé vállalkozó, mint a tanyák népe, s döntési és emelkedési lehetősége is kevesebb, mint az alföldi tanyák parasztságának. Említettük, hogy Márkus a negyvenes évek „látleletét” a történelmi előzményekre építve mutatja be. Ám a két háború közti évek történeti-politikai viszonyainak megrajzolása, vagy legalább a rá való hivatkozás hiányzik a képből. Pedig a negyvenes évek alföldi tanyai életéből, számos társadalmi és gazdasági jelenség értelmezéséből, a vállalkozás és emelkedés megnőtt lehetőségéből aligha kiiktatható a puszta tény, hogy a harmincas évek végétől valójában a háborús konjunktúra, a mezőgazdasági árak emelkedése teremtett új helyzetet a tanyán lakó parasztság számára. Ugyanígy döntő fontosságúnak látszik a nagykőrösi tanyavilág társadalmi helyzetének megítélésében és számos jelenség magyarázatában az a puszta földrajzi körülmény, hogy a város Budapesttől mindössze kilencven kilométerre fekszik, s a fővárosi piac és az ipari munkalehetőségek közelsége 1945 előtt és után is egészen más helyzetet teremtett Nagykőrösön, mint — mondjuk — Kiskunhalas vagy Karcag környékén.

Néhány rövid 1945. márciusi, 1948. áprilisi és 1954. februári látogatás után a hetvenes évek elején nyílt lehetőség az írónak arra, hogy részletes és alapos társadalomvizsgálatot végezzen Nagykőrösön. A vizsgálódás eredménye és összegezése: a nagyüzemi gazdálkodásra való áttéréssel a régi alföldi tanyarendszergazdálkodási alapja megszűnt, a tanyavilág feltartóztathatatlanul sorvad, s alőbb-utóbb megszűnik. Az alföldi tanyás mezőváros a gyáripar megjelenésével párhuzamosan az urbanizálódás útjára lépett, és fokozatosan ipari mezővárossá alakul át. A 73-as fölmérés nemcsak más közegben zajlott, hanem módszerében is elütött a korábbitól. Márkus a könyvben egyik helyen tizenöt, másik helyen húsz főben jelöli meg azt a — főként egyetemistákból álló — csoportot, amely irányítása alatt a fölmérést végezte. A vizsgálódás fő módszere a magnetofonszalagra vett interjú. Gyanítható, hogy az időbeli közelség, az eltérő módszer és

még sok egyéb közrejátszott abban, hogy a könyv kétharmada, a hetvenes évekről kirajzolódó kép az olvasó számára — ahogy az író maga mondja — kevésbé „megalapozott és kiérlelt”. Márkus itt is érzékeny problémalátással figyeli a világot, itt is elegánsan és szemléletesen fogalmaz, sőt a portrék csoportosításához új metódust (nemzedéki rétegek szerinti tipizálást) talál, s a portrékba eredeti dokumentumokat, vallomás-részleteket illeszt. A nyers magnetofon-interjúk alapján készült, gyakran laza szövésű portrék igen nagy száma azonban erősen „ráül” az anyagra, s kevés helyet hagy az általánosításnak, a meditációnak, a leszűrhető következtetéseknek. Talán ennél is sajnálatosabb az emberi vonatkozások háttérbe szorulása. Márkus István mindenekelőtt gazdaságtörténész: társadalmi tendenciák, társadalmi osztályok és rétegek mozgástörvénye, a gazdasági átalakulás iránya érdekli. A meggyőző, szuggesztív szociográfia azonban aligha nélkülözheti a személyes mozzanatokat. így okkal hiányolja az olvasó, hogy az író nem kísérli meg nyomon követni azoknak a „hőseinek” az útját, akikkel 1941-ben találkozott, kérdezőbiztosai teljesen új emberekhez kopogtatnak be, holott a társadalmi változások valós képe akkor rajzolódott volna elénk, ha a 41-ben meglátogatott családok mai sorsát látnánk, még akkor is, ha nem laknak ma már a nagykőrösi tanyavilágban. Egy-egy sokat sejtető mondat fölkelti az érdeklődést az emberi sorsok iránt, de a kíváncsiság gyakran kielégítetlen marad. „Az öregnek már csak alkonyát ködösíti el az élet megszokott formáinak összeroppanása.” „Neki későn jött mindennemű történelmi fordulat.” „Az egyéni gazdaság megszűnése óta az idős parasztok helyzete falun is, mezővároson is rendezetlen.” „Szépen búcsúztatta el a brigád. Vettek neki blúzt, vázát, virágot. De villany máig sincs a házikóban . ..” Az ilyen mondatok mögött nem a szemet párásító, érzelmes kíváncsiság, hanem az emberi sorsok iránti őszinte figyelem szeretne többet, mélyebbet látni. Ugyanúgy érthetetlen, hogy bár egy mezőváros társadalomrajzát tartjuk a kezünkben, mezővárosét, ahol több termelőszövetkezet működik, ezeknek tevékenységéről azonban néhány baljóslatú mondaton kívül alig olvashatunk. Azt is nehéz elfogadni, hogy a város mai vezetői közül csupán egy jó gyár igazgatójának az üzemi beszámolóját, „jelentését” találjuk a könyvben, egyetlen kommentáló szó nélkül, a társadalmi és a politikai élet helyi vezetői, a humán értelmiség képviselői viszont teljesen hiányoznak.

Márkus István a magyar szociográfiai irodalom ismert és tisztelt alakja. Régtől várt, megbecsülésre méltó, nagyszabású vállalkozásának mind vitathatatlan érdemei, mind kényszerű hiányai elgondolkoztatóak: mértéket és veszélyforrást jeleznek, bátorítanak és módszerbeli óvatosságra intenek.

*

91