Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - MŰVÉSZET - Goór Imre: Művésztelep a változó időben
A ház vezetőgondnokává a nagy művészeti ismeretanyaggal és tapasztalattal bíró SZENTIVÁNYI ISTVÁN nevezték ki, akinek a helyi művészeti érdeklődés formálásában és szervezésében nagy szerep jutott. Az első alkotóházi lakók nehezen jöttek össze. Eredetileg a Művelődésügyi Minisztérium a hosszabb időtartamra szóló beutalókat „ösztöndíjnak” szánta a legtehetségesebb fiatal magyar képzőművészek számára; de — mert azidőtájt a remények és az érvényesülés kizárólagos Mekkájaként mindegyik művészeti ág művelői a fővárost tekintették — a kecskeméti beutaló az „első fecskékének sokkal inkább jelentett áldozatvállalást, mint kitüntetést. így aztán az ösztöndíjazásból toborzás lett, és a baráti rábeszélések játszottak legnagyobb szerepet abban, hogy első lakókként kik költöztek be az ország legjobban ellátott alkotóházába: többségben lakással nem bíró fiatal házasok és magánosok. A csoportban az azóta nagyméretű tájképeiről ismert BATÁRI LÁSZLÓ, és intim városképeket, csendéleteket és tájakat festő felesége, SÉDAY MÁRIA; az akkor még impresszionista tájakat alkotó KONCZ BÉLA és KEMÉNY ZSIGMOND; a történeti indíttatású kompozíciókon dolgozó VESZPRÉMI ENDRE; a hatalmas méretű vásznakra piros-sárga-kékben szocialista ünnepeket, felvonulókat festő, Munkácsy-díjas SZABÓ LAJOS; a nagyvonalúan és jellegzetesen alföldi témákat rajzoló, rézkarcoló grafikusok: VÁCZI ANDRÁS és PALICZ JÓZSEF; a nagy átérzéssel fejeket, figurákat rajzoló ANTAL ILONA; az erőtől duzzadó szobrokon dolgozó VÁRGA MIKLÓS voltak, s mellettük az Iparművészeti Főiskolán végzett Ferenczy Noémi-tanítvány gobelinkészítők: PREPELICZA KATALIN, NAGY GY. MARGIT és PINTÉR ÉVA. A fiatal művészek 1957 júliusától 1959 nyaráig tartó kecskeméti munkája a Katona József Múzeumban rendezett egyetlen kiállítás anyagát eredményezte. — Miért nem hozott jelentős eredményt az első honfoglalás? — Ennek egyik oka az volt, hogy a teleplakók a főiskolai gyakorlat korrektúrás világát elhagyva először találták magukat szembe az alkotómunka egyéniségre szabott követelményeivel; a másik abba az ellentmondásba volt foglalható, amit ez az időszak a művész számára a „Mit és hogyan?” kérdésébe sűrítve fölvetett. Nem jelentéktelen az sem, hogy a kecskeméti beutalás a fiatalok számára anyagilag valóban előnytelen volt. Míg évfolyam- társaik professzori, vagy érdekszövetségi segítséggel könnyen eljuthattak a képcsarnoki termelők és kiállítók jól dotált táborába, addig ők a budapesti tűztől való nyolcvan kilométeres távolságot átkozhatták hátrányos helyzetük miatt. Az anyagi gondok és a pályakezdő művészek felfokozott önbecsülése újabb problémákat okozott. Nem valósulhatott meg a telep gondnokának s a megyei és városi művelődésért felelősséget érző tisztségviselőknek az az elképzelése, hogy a teleplakók Kecskemét művészetének döcögő szekerén lendítsenek valamelyest. Szentiványi jó diplomáciai érzékkel többször is próbálkozott: találkozókat szervezett városi, megyei és alkotóházi művészek között; művészetpártolók látogatásait készítette elő; esti tábortűzhöz ültette művészeit a városi és megyei vezetőkkel azon a tisztáson, ahol hajdan Révész mester szabadiskolájának növendékei akt- és fejtanulmányokon tisztázták a színvisszaverődés-tükröződés festői problémáit. .. A fáradozások hiábavalók voltak. Végül maga került ellentétbe a beutaltakkal: feljelentették az Alapnál. Országos és megyei lapok cikkeit látom magam előtt. Eredménytelen vizsgálatokról, feleslegesen összehívott bizottságról, szükségtelen jegyzőkönyvekről olvasok. „... A művészeket azonban más is nyugtalanította. Nem volt zsebpénzük. Nosza, ment a kollektív állásfoglalás: A Képzőművészeti Alap gondoskodjék jobban a művészek anyagi ellátottságáról.” „A kecskeméti alkotóház fenntartása az 1957. évben 407 600 forintba került.” 79
