Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: Takács Imre ellenpontjai

bök párbeszéde adja a vers cselekményét. Ez pedig erősen drámai hatású: a különböző jellemű képek ütközése. Versei mintegy lírai balladák.

Kérdés, mennyiben ad hitelt ennek a formának a benne kifejezésre jutó emberi egyéniség. Játék-e, vagy érzés és élményvilágának objektiválódása. Ehhez meg kell vizsgálnunk a képek tematikáját. Idill és borzalom egymáson átszűrve hitté, bizakodássá bomlik. Az idill: tavaszi délután, nyári hegytető, a hangjátékká porló mennydörgés, a tengerpart. Szokványtémák pontosan megoldva, mégis az újdonság hatását váltják ki, mert egyéni hangulatot teremtenek. Tiszta, öntudatlan és felelőtlen boldogság, mintegy a bűnbeesés előtti állapot. Mi lehet ennek szebb jelképe, mint a kamaszlány:

Az emberek porszívózni, sikálni mennek haza, de a feszes csípőjű kamaszlányok itt maradnak ismerkedni a világgal; az eljövő csillagokat is megvárják, alattuk csókolóznak.

Antitézise a borzalom:

Most valaki megszakítja kapcsolatát a délutánnal, visszavonja tekintetét az útról, leköpi a jövendőtlen időtérképét mintegy árulásként.

Kettős gyökerű ez a tagadás. Fakad a céltalanságból, bizonytalanságból, magányból mindabból, ami az embert kikapcsolja a közösségből. Másrészt ennél sokkal borzalmasabb képek is szerepelnek:

És akik meghaltak itt?

Óh akik mint elrontott csodák sárrá lettek!

de akik még halottan is az ember-szomorúságukat mutatták

a géppuskafészkek köves falainak,

azok már az anyaméhre sem emlékeznek!

De van véresebb is, grandguignolosabb is (»a kiáltás, ami véres madárként messze’ repült«, »Hol koponyád szétloccsanását vártad« stb.). És ez konkrétan a háborúra utal- Ezeknél az ellentéteknél a hasonlítás tényezőjeként az idő is jelentkezik: a borzalmat, mint a múltban adott lehetőséget, tagadja a jelen másirányú megvalósulása.

Egy tépett, vívódó ember portréja rajzolódik elénk ez ellentétekből. Korábbi, ellentmondás nélküli idilli hangja megbicsaklik, ellentétére, az emberi lét infernójára döbben. Takács Imre célja: értelmesen mondani el az értelmetlent. Képeiben mindig megmarad a pontos, racionális megfogalmazásnál, még a legextrémebb változatban is, bár a választott megoldások sokszor veszélyesek. Az alkotói fegyelem, koncentráció kihagyása, egy-egy hatásos megoldás csábítása könnyen az irracionalizmus felé ragadhatja. De a nála tapasztalható művészi fegyelmet nemcsak szubjektív formaóhaj, hanem tartalmi törekvése adja. Korunk emberi érzésvilágának kettős végletét megjárva a bizalom, hit érzését keresi verseiben.

Ez az összegező feloldás nem mindig tökéletes még, a tagadás tagadásából kibomló szintézis nem születik meg mindig. De Takács nem adja fel a harcot. Ilyenkor, amikor a versegészből nem következik, kívülről, deklarált megoldással, tudatosan avatkozik be. Felbontja a vers szövetét, idegen anyagként, óhaj jelleggel, de betoldja állásfoglalását: »0, hiszen még holnap is nap lesz, s a szerelem ideje eljön egyszer« (Ballada) »Itt az új nap!« (Játékok).

Máskor a vers szövetén belül születik meg a megoldás, de még csak a magányos oldal, a tépettség tagadásaként (»Múltam sötét gyökere mind kifordult, vizes lett és a fényben csillogott«), vagy szubjektív reménykedésig emelkedik:

72