Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: Takács Imre ellenpontjai
szerzés örömének pillanata után az új életmód keresése következett. A természetes mozdulat haza visszaviszi, de a visszatérés elválasztó: a tanult, világokat látott, meg- megvallatott ember vissza nem forradhat nyomtalanul elhagyott közösségébe. Ez a tapasztalat először a költészetben életképetszül. Az életkép folytatása az életvitel nyugtalansága, a bele nem törődés, mely elhagyatja vele a fővárost. A vállalt „vidéki költő” életforma egy lépés visszafelé és megállás félúton, magány és kivetettség kétoldalú szorításában, magárahagyatva kellene helyttalálnia. De nemcsak ő a kivetett, nemcsak ő marad magára: az ötvenes évek második felében vagyunk, majd mindenkinek meg kell szenvednie az újragondolkozás és helytalálás szülőfájdalmait. Az az osztály pedig, ahonnan Takács jött, a parasztság ezen belül történelme egyik legnagyobb krízisét éli át, — mindenkiben külön-külön zajlik a lélekindulás. Benne így adja le — a hajszálcsövesség törvénye alapján — osztálya jelzéseit. A férfi táncának centrifugájában egy személyiség kristályosodása éppúgy történik, mint környezetéé. A zavar, a diszharmónia így ismét szinkronba hozza kibocsátó társaival, a kötet címadó verse egyúttal az évtized-fordulót kifejező nagyversek közé is tartozik. De ez az egyensúly csak átmeneti: kor és költőjének ez a közvetlen, történelemdiktálta kapcsolata láthatóan oldódik. Még egyszer megmerül volt világában, és a magyar széppróza egy klasszikus kis remekével, A csillagok árulásával búcsúzik eddigi környezetétől. A Puszták népének egy epizód története e könyv, ha cselekményét nézzük; a fájdalmas kielégítetlenség remek hangulatú történetbe öntése, ha a lírikus pályát követjük benne. Az egyik legjobb önportré, mely versei állandó sajátját fogalmazza meg: a soha fel nem oldottságot, a kielégületlenséget, a helyt nem találást. Mert költeményei sohasem a feloldódással záródnak, — a megoldatlanság, a függőben maradás kifejezései. Egy ideig megint életképek következnek. A költő a maga mackós, nehézkes szatíralakjával a könnyed, kecses balatoni, agárdi környezetben. Valóban csak életképek ezek, vagy talán megint a hajszálcsövesség? A kecsesen vívott szópárbajok, a könnyedén sikló autók és nőcskék dömpingjében közössége a komoly gondra figyelő, a lényeget nehéz szavakkal megcélzó hagyománya mordul benne? Mindenesetre ekkor marad leginkább magára. És ekkor nem válik magányossá, társakat vesz maga mellé, akiknek és akikkel gondolkozzon tovább. Mészáros László-, Henry Moore-, Picasso-versei költészete világot befogó határainak tágulását jelzik. Itt fogalmazza azt a szintet, ahova költészetének gondját növelni akarja. De itt érződik versstruktúrája félkész állapota is: élmény és gondolat összeforratlansága. Pedig Takács versalkotásmódja a legmodernebb versszerkesztési eredményekkel is szinkronban van. Szinte soronként változó a Takács-vers felépítése, a sorok drámája. Egy-egy nagyívű, hosszan indázó látomásos sorra rövidebb, keményebb valóságkép következik, a lágyabb, poétikusabban megképzettet szikár gondolati zárás követi. Ahány sor (néha félsor), annyi rétege Takács poézisének. És ezek a rétegek nem összeolvadnak, — inkább feleselnek egymással, megszüntetik az egyhangulatúság korábban kizáró érvényű versalakító törvényét. Az érzékelés, érzés és tudat egymást ellenőrző és ellenpontozó, kiegészítő és továbbfejlesztő szembesítése folyik ezekben a versekben. A személyiség balladái — így határozhatnánk meg műfajukat. Kérdés, mi az oka, ha nem tudja teljesen kitölteni e műfajt. Anyjáról írva rátalál e forma legfontosabb elemére: O már nem nézheti a maga kelepcéjét röptéből, énekéből, mint a madár. A távolságtartás, a különböző belső azonosulások arányának figyelemmel-kísérése, saját kelepcéjének átélése de egyben modellként kezelése, — ez az, ami nem eléggé rendszeresen kidolgozott Takács versalkotó mechanizmusában. Mert Takács versei 70
