Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Végh Antal: Nyugati utakon (útinapló)
Többször kijelentette, hogy bármit mondok, arról az életben soha senki nem fog tudomást szerezni. Sajnos, ezt az ő kérdéseivel kapcsolatban nem viszonozhatom . . . Igaz, nem is kérte .. . — Ismered-é az Amerikában élő magyar írókat? — Például Gombost igen. — Honnan? — Eljutott hozzám egy könyve. — Vele fogsz találkozni. — Honnan tudod? — Csináltunk itt neked egy kis programot... Na és mi a véleményed arról a könyvről? A Gomboséról. .. — Az, hogy minden sorából érzik, másodkézből valók az értesülései. Ha tudná, hogy mi újság, aligha keverné össze például Darvast, Szabolcsit és Mesterházi Lajost. Mert ugyebár ez mégiscsak három ember. — De hát mind a hárman kommunisták! — Az még nem jelenti azt, hogy egyformák is. Néztem az arcát. Megfeszült minden izma. A szeme égett, mintha valami furcsa láztól lett volna tüzes. Eszembe se jutott, hogy féljek tőle. Meg kellene értenem ezt az embert. Soha nem fog tudni kibékülni a kommunizmussal, szakított a szülőhazájával végleg, de habzsol minden szót, amely rólunk tudósít. Harminc éve él távol. És magyar. Dehát miért magyar még mindig, ha mindentől iszonyodik, ami ma Magyarországot jelenti? Micsoda három évtizedes deformáció . .. Rajta aztán nem múlt el az idő nyomtalan. Megpróbáltam szóhoz jutni, úgy, hogy végre én kérdezzek. — Neked mi a véleményed az itt élő magyar írókról? — Ilyenek itt nincsenek. — Már hogyne volnának! — Úgy értem, hogy élő írók. Mert akik itt élnek, mint írók, azok már rég halottak. De nemcsak az írók. Mindenki, aki Magyarországról eljön, mint magyar, abban a pillanatban halott lesz. Csak a halál beállásának pillanatát nem egyformán érzékeli minden egyén. Ki hamarabb veszi észre, ki később. Mert bizonyos sejtek a halál után is továbbélnek a testben, sőt funkcionálhatnak is. A halottnak még nőhet a körme, a haja is. De ebből arra következtetni, hogy az a szervezet még él? Ugyan! Én is halott vagyok. Nem hiszed? Ott ültünk ketten az asztalnál. Kint már biztosan sötét van. Valahol valakit, egy felhőkarcoló valahányadik emeletén, elhúzott függönyök mögött talán éppen most fojtanak meg! Mennyi halottja lehet már ennek a városnak! Borzalmas egy hely ez a Boston. És mit keresek én itt? Észrevehette rajtam, hogy megborzongtam. Sokkal visszafogottabban folytattuk a beszélgetést. — Mondj magadról is valamit! — Szívesen. Megittam az asztalra kitett bort, hozott egy másik üveggel. Nem olcsóbbat. Ezt jó jelnek vettem. — Szóval, a te könyveidet kiadja a rendszer? — Ki! Legalább is eddig még kiadta, vagy megengedte azt, hogy én adjam ki. — Tulajdonképpen hálásnak kellene lenned. 26
